Otthon

„Veszekedtünk azon is, amin nem lehet” – A felújítás mindig nehéz, de háborúval a szomszédban még nehezebb

Ő méri, a karnis milyen magasan van, én pötyögöm a mobilomba az adatokat. „Elhagytál az aljától? Úgy kettőötven?”. „El.” Átlagos kedd este ez, kicsit szenvedős. Lehet, egyszer megszépül ez az időszak, de előbb felelni kellene a kérdésre: hogyan jutottunk idáig? Hogyan lett egy tisztasági festésből ablakcsere, radiátorfestés és talán a világmindenség átfestése is? Miért volt kevésbé hangulatos ez a felújítás, mint a korábbi építkezések, felújítások? Hogyan lehet a felújítás miatti feszültséget oldani, és nem elválni, mire beköltözünk?

Ahogy a gyerekünk születése előtt sokan mondták, hogy a vele töltött első két év akár vízválasztó is lehet anya és apa kapcsolatában, úgy a felújítás előtt is többen jelezték, hogy lesznek majd viták és feszültségek. Voltak.

Sokkal több veszekedésünk volt a felújítási időszakban, mint az apává és anyává válás első két évében.

Hogy min tudtunk összekapni a házfelújítás kellős közepette? Például azon, hogy én miért nem vagyok ott segíteni, amikor a gyerekünkről gondoskodom éppen, és ő miért nincs itthon velünk, amikor pont máshol keccsöl egyedül. Tehát nagyjából azon veszekedtünk, hogy miért nem vagyunk mindketten két helyen egyszerre. 

Mindez nem fordulhatott elő, amikor huszonévesen a jelenlegi lakásunkba költöztünk, ahol vakolatlan falú szobák között, egyetlen amerikai konyhás nappali adta az otthonunkat. Ott mi ketten terítettük le pár héttel korábban az aljzatot, a padlót, és közösen fúrtuk fel a karnist.

Bohókás volt a kölcsönkanapén aludni és a konyhában fogat mosni – kétségtelenül másképp éltük meg azt az építkezést. Nem mellesleg éveink voltak befejezni a szobákat, így szabadabban dönthettünk, és pihenhettünk, ha úgy akartuk.

Később annak is megvolt a varázsa, amikor a nyaralónkat újítottuk fel (amiből aztán ezt a házat vettük, amit felújítunk éppen, és ahova költözni fogunk). Három év alatt, és többnyire együtt dolgozva hoztuk rendbe a harminc négyzetmétert, ráadásul egy idilli környezetet adó búzatábla oldalában – eszünk ágában sem volt veszekedni. Még a kis fatárolót is komótosan, egy egész tavaszi hétvégét rászánva, az akkor még kétévessel állítottuk össze, majd festettük szürkére. Ezeknek a közös munkáknak és élményeknek hangulata volt.

Nem úgy most...

Miben más ez a mostani felújítás? Miért nem tudjuk ezt ugyanúgy megélni? – heteken át dübörgött bennem a kérdés. Arra jutottam, egyrészt azért, mert egy jogi kalamajka bizonytalanná és hosszadalmassá tette azt, hogy bátran neki tudjunk vágni a munkálatoknak. Félelmetes mértékű stresszt okozott, hogy megoldódjon a menet közben kialakult probléma, és ne kelljen visszalépnünk a házvásárlástól, miután már megrendeltük a felújítási anyagokat... ez ugye a mi bajunk. De azt látom a környezetemben, az utóbbi hónapokban

sokak számára kihívásokkal teli, vért, verejtéket és könnyeket kívánó harc lett a felújítás.

Nehézség, hogy szakembert találni közel lehetetlen. Nálunk a legtöbb munkálatot – glettelés, festés, villanyszerelés, ablakok cseréje, asztalosmunkák – családon belül oldottuk meg, de így is sokat kellett várni azokra a munkákra, amelyekre nem volt képesítésünk, bátorságunk. A mesteremberek pedig ígérik magukat, aztán nem jönnek, vagy később jönnek, esetleg nem tudják mégsem vállalni, amire egyszer már igent mondtak. A dominó-hatás viszont nem pihen: ha egy ember lemondja, akár hónapos tervezés borulhat, mert amíg nincs víz, nincs konyhabútor, amíg nincs festés, nincs csiszolás sem... (Egyébként: a mai napig keresünk egy jó bádogost, ha van valakinek ötlete, írjon nyugodtan!)

Olykor pedig azért nem jönnek a mesterek, mert nincs anyag. Hiány van, miután az építési anyagok 48 százaléka importból érkezik Magyarországra, és a főbb alapanyagok piacán meghatározó szerepet betöltő országok érintettek a háborús konfliktusban.

Az építőiparban tapasztalható áremelkedés több mint a duplája a fogyasztási cikkek áremelkedésének.

Volt olyan hetünk, amikor kétszer kaptunk új, 5-10 százalékkal magasabb árakat tartalmazó árlistát

egy lapszabászattól mindössze azért, mert követte a külföldi beszállítójának az emeléseit.

Árfelhajtó hatása van a forint-euró árfolyam alakulásának és a megemelkedett energiaáraknak is, hiszen a forint fokozatos gyengülése az importált építőanyagok itthoni árának növekedését hozza magával, a rezsiköltségek emelkedése pedig növeli a gyártási költségeket. A felújítás kellős közepén nem érkező, de dráguló anyagok csak még jobban elhúzzák az egész folyamatot – az idegeinket meg leheletvékonyra nyújtják, mint a rétestésztát.

A környékünkön egy új utca is beépülőben van. Csupa kisgyerekes család, többen közülük nagy hitelek felvételével építi talán első saját otthonát. Az utóbbi időben mesélte egy barát, aki ott építkezik, hogy mellettük sorra dőlnek be az építkezések, mert a költségek annyira elszálltak. A szerencsésebbeknek elég szűkebbre vonni a nadrágszíjat, és nem megépíteni egy-egy emeletet, szobát, nem úgy szigetelni, ahogyan eredetileg tervezték, későbbre halasztani, amit lehet. Másoknál – például ennél a barátnál, akik zöld hitellel építkeznek – nehezebb a helyzet, mert ők a jóváhagyatott terveken nem sokat tudnak változtatni. Csak reménykedni tudnak, hogy valahogyan megoldódik a helyzet – még akkor is, ha most nem látják, hogyan.

Nem irigylem őket. Építkezni, felújítani ilyen terhek nélkül is nehéz, így pedig fullasztó, nyomasztó is. Csak hálát tudok adni, hogy van fedél a fejünk felett, és „csak” pénzt és nyugalmat veszíthetünk a húzódó felújítással. Még nem tudom, hogy az idő megszépíti-e ezt az időszakot is, de nagyon várjuk a beköltözés pillanatát, és kívánom mindenkinek, aki felújításba kezd, hogy türelemmel bírja ki azt a pár hónapot, amíg feszültséggel telítődnek a hétköznapok, és azon már senki ne akadjon fenn, miért festette a másik fényesre a kályhát. Higgyétek el, én megpróbáltam: nem lett tőle sem jobb, sem hangulatosabb a munka.

Ajánljuk még: