Télen-nyáron pulcsit adtam volna a gyerekeimre, csak hogy érezzék a szeretetem

Azokat is irigyeltem, akiknek azt mondták, öltözz már fel, így nem lehet kinézni. Vagy: elment az eszed? Ebben a „semmi” ruhában akarsz kilépni az utcára?

Tudom, tudom… más megőrült ezektől a szülői megjegyzésektől, és csak azért is úgy öltözött fel, ahogy azt ő jónak, komfortosnak ítélte. És tudom, sokkal fontosabb volt a féltő szülői szónál a kortárs csoport minősítése és ítélkezése. Ha úgy öltöztél, befogadtak. Ha nem úgy öltöztél, nem tartoztál közéjük.

Én így se, úgy se tartoztam valójában sehova, talán ezért is öltözök azóta is úgy, ahogy én akarok. Szabad vagyok. Papucsot se húzok. Csak azért se. Mert nem szóltak rám, hogy húzzak papucsot, hideg a beton, te gyerek. Felfázol így egy-kettőre.

Amikor szülővé váltam, fordult a kocka, és ahogy engem nem figyelmeztettek, úgy pánikoltam én azon, hogy öltöznek az én gyerekeim. Télen-nyáron pulcsit adtam volna rájuk, és nem egyszerre szedte le értetlenkedve a nagymama róluk a plusz réteget. Amíg kicsik voltak, az én szeretetem és féltésem az öltöztetésben egyértelműen megnyilvánult.

Kamaszkorukra aztán enyhült a pánik, és amikor más szülők leszedték a keresztvizet a gyerekeikről, mert hosszú hajat növesztettek és télen nyáron bakancsot koptattak – úgy lettem én partner abban, hogy megtalálhassák a saját örömüket az öltözködésben.

Az egyik fiamnak fontos volt a minőségi ruházkodás, a másik a kortársakat követte, a harmadikat meg éppen nem érdekelte mi a pálya, azt vette magára, ami éppen beszáradt a fregolin.

Amikor megszületett az egy szem lányom, teljesen magamra találtam. A várandósság alatt eldöntöttem, hogy mindent beleadok. Királylány lesz az istenadta. Éjjel-nappal habos-csipkés-rózsaszínbe öltöztetem.

Már a kórházban elkezdtem az ízlésformálást: hímzett bársony hacukában hoztam haza, amit hazaérkezése után pár perccel le is hányt. És így viszonyul azóta is ahhoz, ha olyat szeretnék rajta látni, ami neki nem, de nekem annál inkább kedvemre való lenne.

Rózsaszínt talán ha az óvodás kor végéig volt hajlandó viselni, addig is csak nagy harcok árán. Annál jobban csípte a feketét. El is orozta nem egyszer bátyjai keményrock-bandás pólóit. Kétévesen a Tankcsapda volt a kedvenc zenekara, és szégyen vagy sem, kívülről fújta a legtöbb számot, míg az óvodás dalokra nem állt rá a szája.

Mellette azért imádta a körömcipőimet, és szívesen használta a rúzsomat is – eleinte még véletlenül se rendeltetésszerűen.

Végül beláttam, hogy ahogy a fiúknál meghagytam a szabad döntés jogát az öltözködésben, úgy a lányommal se bánhatok másként. Bizonyos keretek között azt húzott magára, amit csak akart.

Egy dologra azonban kényesen ügyeltem, és ügyelek a mai napig: az időjárást nem hagyhatja figyelmen kívül, nem öltözheti alul a mínuszokat. Mert hiába nem él már velem, ha véletlenszerűen futunk össze, és meglátom, hogy didergős hidegben zokni nélkül villog a bokája, akkor morgok.

Pont úgy morgok, mint ahogy rám nem morgott senki. Morgok, perlekedek. Mindent beleadok. Hogy ő azért érezze de nagyon, érezze helyettem is, hogy féltve van. Hogy szeretve van. Hogy mindennél fontosabb az egészsége, a jólléte. Olyan az én morgásom, mint egy óriási, puha, meleg takaró, amibe belegabalyodhat, amit magára húzhat, ha esik a hó. Megvédi az mindentől.

És a papucsból sem engedek. Húzza fel. Legyen a lábán mindig. Nem jó a mezítlábaskodás a lakásban. Nem jó a lábnak, nem jó a szemnek, nem jó a szívemnek. Szólni fogok mindig, morogni, hogy érezze, amit éreznie megadatott.