Szülés előtt hallhatjuk például azt, hogy addig pihenjünk, amíg tehetjük, mert utána soha többé nem lesz egy nyugodt percünk. Teljesen igaz az intelem, még akkor is, ha eljön majd az az idő, amikor képesek leszünk újra könyvet venni a kezünkbe. De az először hamar ki is esik onnan, mert vagy a gyerek ugraszt fel a nyugalmasnak (vélt) helyzetből, vagy olyan álmosak leszünk, hogy egy mondatig is jó, ha eljutunk.
Az is általános intelem, hogy addig aludjunk, amíg csak lehet mert később soha többé nem lesz igazán nyugodt az éjjel. Ezen nincs mit szépíteni – ennél igazabb, őszintébb, a gyermekes létre jobban felkészítő mondat talán nem is létezik, de korábban írtam arról, miért gondolom ezt így. Ugyanis szerintem a baba születése pillanatától lőttek az alvásnak. Lehet ezt fennköltebben is megközelíteni, megfogalmazni, de akármilyen köntöst is húzunk a valóságra: a baba érkezése után egy édesanyának soha többé nem lesz olyan nyugodt az alvás, mint előtte. Akkor se, ha horkolva, szuszogva néha mégiscsak végig alussza (pár év elteltével) az éjszakát – valahol belül,
a rohanó álomképek mögött ott van a riadó lehetősége, és ez sose kapcsol ki.
A gyereksírás, a surranó, mezítlábas lépések akkor is beszűrődnek, ha a gyerek éppen a nagyszülőknél tölti az éjjelt – ilyenkor hiányoznak a neszek, az kelt feszültséget, hogy éppen mi történik a gyerekkel, ha nem a mi éjjelünket szövi tele életzajokkal. (Mindez egyébként nem ér véget a kisgyermekkorral, mert jön a kamaszkor, minden, a kamaszkorra jellemző kihívással, álmatlan éjszakákkal. Meg jön az elszakadás, amikor olyan nagyra nőhet a hiány és az eltávolodás hozta fájdalom, hogy attól kap sebet az anyai szív. És ki tud vérző szívvel nyugodtan aludni?)
Megváltozik szülés után a többi emberhez való hozzáállás is. A sorrend. Ki kerül az első helyre? A gyerek természetesen, és hiába írnak könyveket a hozzáértők, hogy nincs ez így jól. A párkapcsolat, a házasság rovására megy, ha nem húzunk határokat, ha minden a gyerekről szól: ez nagyon igaz, nagyon kell figyelni egymásra, összebújni és szövetségbe lépni a párunkkal. Ám azt is el kell fogadni, hogy egy anya ösztönösen fókuszál minden erejével, minden rezdülésével a kicsire, hiszen életben akarja tartani őt. Ez egy olyan parancs, amit nagyon nehéz tompítani, keretek közé szorítani, megszelídíteni. Olyan erős érzés és belső utasítás, ami szembe is megy sok esetben a józan ésszel. Hiába tudja egy anya, hogy a férjnek is szüksége van rá, mint nőre, feleségre, társra, ha sír a gyerek, felé fordul majd. Ha éhes a gyerek, ha fázik a gyerek, ha szükséget szenved valamiben a gyerek, akkor neki kedvez. De ha ezek a hiányok valójában már nem állnak fenn, vagy nem tartósan, akkor is marad a sorrend: a gyerek az első és minden más utána következik.
A barátnők is, egy kicsit a szülők, a testvérek és a rokonok is háttérbe szorulnak, és kell idő ahhoz, hogy egyféle egyensúly alakuljon ki a szerettek között. Kell ehhez az egyensúlyhoz aztán a környezet támogatása, empátiája és türelme is.
Megváltozik az élet egy sor más területen is. Máshol lesz a fókusz, visszahúzódnak addig nagyon is fontos kedvtelések. Száműzetésbe kényszerül a hobbi, elmaradnak a nagy utazások és csavargások, a spontán tali a barátokkal, és hiába kerül oviba vagy nődögél a gyerek, nem olyan könnyű munka után elugrani egy kávéra a „csajokkal”, mert menni kell, sőt rohanni kell a gyerekért. Ovi, suli, edzések, fejlesztés, gyógytorna, orvos, fogorvos, szülinapi buli – mindig lesz valami.
De tudjátok, mit gondolok, négy gyerek után, lassan féltucat unoka nagymamájaként? Azt, hogy
jól van ez így, ahogy van.
Minden családban jól van az úgy, ahogy van, mert nincs, nem is lesz soha két egyforma család, egyforma elvárások. Ezért nincs két tökéletesen egyforma megoldás sem.
Te rátaláltál már, a tiéd milyen?
Ajánljuk még: