Anyja:
Kezdem az elején. Gyerekként igazán rendes voltam. Már ami a háztartási munkákat illeti. Egészen kicsi koromban megtanultam felmosni, porszívózni, port törölni és mosogatni, törölgetni is. Tudtam, minek hol a helye, és jaj volt nekem, ha nem oda raktam, vagy nem időben, amit, ahova kellett. Ebben szigorú volt nagyon a nevelőanyám. A kertet is rendben kellett tartani, és időben megetetni az állatokat. Minden nap, mindig ugyanabban az időben. Nekem, meg a nővéremnek. Ez kutya kötelességünk volt, ha fújt, ha esett. Ebben nem volt pardon. Hát megetettem, felmostam, elraktam, úgy ahogy elvárták.
De a maradék időben álmodoztam. Olvastam. Ha úgy esett, loptam időt magamnak az olvasásra, és azért előfordult olyan is, hogy reggel bevetettem magam a szénapadlásra, bevackoltam magam a széna mögé, és a poros, illatos félhomályban olvastam estig. Eltűntem a kutató szemek, feladatokat parancsba adó szavak elöl, pedig tudtam, emiatt este majd lakolok, lehet, vacsorát se kapok. Tamás bátya kunyhója, a Legyek ura, de még a Hetvenhét magyar népmese és a Grimm mesék is megérték a szidást, annyit mondhatok. Gondolom ott, abban az időben rögzült bennem nagyon erősen, hogy az olvasás, a kultúra befogadása, a belső fejlődés olyan érték, ami felülírja a port a polcokon, vagy a mosogatóban maradt edényeket.
Cserébe igazságérzetem nőttön nőtt.
Számtalan mesebeli és történeti példaképp sorakozott fel előttem, hogy a rend megteremtése bizony közös feladat, és azt nem igazságos egy emberre hárítani.
Miután szabadultam a gyerekkori kelepcéből, a magam választása mentén léptem tovább, a magam választotta intézetben, aztán rendesebb lettem a legrendesebb embernél is. Minden nap rendet raktam a szekrényemben. Nem volt sok ruhám, azt a két nadrágot, pár felsőt, fehérneműt nem volt nehéz rendben tartani. Mostam, vasaltam magamra. Bár egy idő után feltűnt, hogy aznap már kétszer is mostam. Ugyanazt a ruhát. A teregetőről loptam vissza újra a felsőt, mert nem láttam eléggé tisztának. Vagy feltűnt, hogy még éjfélkor is vasalok, pedig már rég aludnom kéne. Vagy éppen – mert ebben is megmutatkozott „rendességem”, – a hajnal a hideg ebédlőben talált, ahol dolgozatra vagy felelésre készültem. MINDENÁRON rendes akartam lenni. Sikerült azért valahogy ezen felülkerekednem, de ezt az írásnak köszönhetem. Az lett a terápiám, az űzte el a rend iránti feszes eltökéltségemet, lazított fel annyira, hogy kész lettem más irányba indulni.
Férjhez mentem, és születtek sorra a gyerekek. Ma már tudom, milyen iszonyatos csapda lett volna, ha arra az irreális rendre feszülök, ami elérhetetlen maradt akkor is, amikor a leginkább törekedtem rá. És ma már tudom azt is, nemcsak számomra, de bárki számára az lett volna.
Mert nem fog megnyugodni a lélek és kisimulni, mint vasaló alatt a fehér ing, csak mert rend van a házban.
Rend a polcokon, a bögrék között. Hogy minden ragyog, a ruhák vakítanak, sehol egy porszem, sehol egy folt.
Mert az én életem hirtelen a koszos pelenkák, sáros kiscsizmák, maszatos gyerekarcok közé gubancolódott. És hirtelen, magától kisimult.
Pedig minden volt ott, abban a kevés komforttal ellátott házban, csak éppen rend nem volt.
Volt palacsintasütés meg lekváros bukta, meg diófára mászás. Szakadt ruhák és fekete szegélyű kis körmök, dinnyelé a pólókon, meg sok mese. Sárból épült várak, fapuskás lövöldözések, fogócska, békakergetés, konyhából kilopott, homokozólapátnak használt kanalak. Kisbiciklik, kartonból ragasztott kuckók, lepedőkből emelt játszóbunkerek, kakukkfűszagú kirándulások, esti tücsökciripelés, télen meg hólapátolás, hócsata, szánkózás.
Rend az nem volt. Még akkor se, amikor megszületett a negyedik gyerek, az egy szem lány, a királykisasszony a családban. Akinek volt ugyan koronája, de azért nem vette zokon, ha nem párban adtam rá a zoknit vagy gyűrött volt a selyemszoknyácskája. Vagyis csak remélem, hogy nem bánta.
Meg a lánya:
Itt állok maholnap huszonegy évesen, az édesanyám vázolta dolgok után még mindig életben. Igen, igen, sikerült trauma nélkül felnőtté cseperednem. Pedig tényleg nem volt mindig élére vasalva a selyem szoknyácskám, és elég gyakran veszett el a kedvenc kiscicás zoknim párja a mosásban, de olyankor anyu megengedte, hogy páratlanul hordjam azt csíkossal, kockással vagy éppen olyan színűvel-mintájúval, amitől az óvónők majd elájultak reggelente.
Jó ideig nem értettem igazán, hogy miért néztek a barátnőim olyan csillogó szemekkel anyára, mikor suli után átjöttek hozzánk, és ő minden szívfájdalom nélkül megengedte, hogy kirángassuk a gardróbja teljes tartalmát, hogy gyűrjük, nyúzzuk a ruháit, a magas sarkú cipőiben tipegjünk, cincáljuk a csillogó táskáit, gyöngysorait, hogy egész délutánt betöltő divatbemutatót tartsunk.
Azt sem értettem, hogy miért panaszkodnak annyit a lányok arról, hogy az ő anyukájuk leteremtette őket, amiért nem raktak rendet a szobájukban. Engem sose teremtett le ilyenért, sőt az én szobámban általában anya szokta a legnagyobb rendetlenséget csinálni, amikor reggelente munkába sietve keresett valami fontosat, néha az elcsent arany nyakláncait, amivel előző este ékszerboltosat játszottam. Én úgy nőttem fel, hogy ami anyáé, az az enyém is, és ha nem is szabad mindent, a rend-rendetlenség, mint feszültség forrása, kicsi koromban fel se merült. Rendetlen, poros, puha, meleg, „anyuszagú” fészekben nőttem fel.
Aztán szépen lassan kezdtem megérteni...
Mikor én mentem pizsipartira a barátnőimhez, bizony nem lehetett az ágyban kakaózni vagy a homokozóból dagonyát csinálni, nem lehetett cseresznyét enni rögtön a fáról vagy kirángatni a ruhásszekrényt, nemhogy a barátnők szüleiét, a barátnőkét se. Sok volt a „nem szabad”, a „tilos”, a „most azonnal tegyétek le!” azokban az otthonokban. Mondanom sem kell, hogy mindenki az én ottalvós bulijaimat várta a legjobban.
Aztán beköszöntöttek a kamaszéveim, és csúnyán visszaéltem azzal, hogy anyu nem csinál ügyet egy kis kupiból. De elkezdett zavarni, hogy mindenki másnak élére volt vasalva az ünneplője, az enyém pedig az ünnepély reggeléig meg sem volt, és anyu se tudta, hol is van. Elkezdett zavarni, hogy folyton kupi volt a fürdőszobában, és soha nem találtam meg a sminkjeimet reggelente. A válaszom erre az lett, hogy igyekeztem a kupisabbnál is kupisabb lenni, hátha ezzel meg tudom botránkoztatni anyát.
Egy idő után aztán sikerült is, mert azért, ami sok az sok, elfogyott a türelme, meg a szusz belőle. Abban az időszakban rengeteget veszekedtünk-hadakoztunk, mert már megint nem volt elmosogatva, felsöpörve, kimosva. Pedig ő megkért, százszor is, mielőtt munkába indult.
Aztán egy reggel, életemben akkor először, valamiért megpillantottam a karikákat a szeme alatt. Felfigyeltem arra, hogy anya hajnali ötkor kel – MINDEN REGGEL – hogy elérje a korai vonatot, amivel munkába indul. Megláttam a begyulladt kezeit, amik elfáradtak és fájtak a sok írás miatt. Aztán megláttam az összegyűrt ruhákat is, amiket nem volt energiája este kivasalni magának, és akkor megfogadtam, hogy segítek neki, nem dacolok vele soha többet.
Nem is tettem azután egyetlen egyszer sem: inkább kérés nélkül kimostam a ruháinkat, hogy ne neki kelljen este kilenckor, munka után mosnia-teregetnie. Elmosogattam, nehogy még jobban megfájduljon a keze, kitakarítottam a fürdőt, hogy reggel megtalálja a sminkeket (ő is), és kivasaltam a ruhákat, hogy komfortosabban érezze magát, amikor dolgozni megy. Mert elkezdtem tisztán látni őt.
Azóta elköltöztem tőle, egyedül élek, és most itt ülök éppen nyakig a tisztítószerszagban, mert én minden nap felmosok, felsöprök, mosok, vasalok, mosogatok. Rend van nálam. És tudjátok, mit gondolok? Ezt a rendet, igazából az édesanyámtól tanultam. És nem is lehetnék hálásabb NEKI. Mert nem takarítási fortélyokat adott át, de megmutatta a világ gyönyörű rendjét.
Ajánljuk még:
NAGYMAMÁM KONYHÁJA, AVAGY ÁTJÁRÓ A MÉRTÉKLETES, EGYSZERŰ ÉLETBE
ŐSZINTÉN AZ ÖNFELÁLDOZÓ SZENDVICS-GENERÁCIÓRÓL
VÁLÁS UTÁN: HA EGÉSZSÉGES GYEREKET AKARSZ NEVELNI, NE SZIDD AZ APJÁT, NE SZIDD AZ ANYJÁT!
