Őszintén az önfeláldozó szendvics-generációról

Egyik generációnak sincs könnyű dolga manapság. Jómagam, Y-generációs fiatalként jól ismerem az ezredfordulós problémákat: képben vagyok a 26-27-28 éves korig elhúzódó tanulási folyamat pontos okaival, a túlterhelt munkaerőpiac embert próbáló kihívásaival, a friss diplomás kezdőfizetéssel terhelt életkezdési problémákkal.

A huszonévesek már nem mernek álmodni saját lakásról, de legalább felébrednek a rémálomból, ha együttes erővel, ketten-hárman összeállva kiköhögnek magukból egy egekbe szállt albérleti árat. Az eredmény? Mamahotel, kései életkezdés, még későbbi önállósodás.

Nem ritka, hogy a fiatalok akár 28-29 éves korukig együtt lakjanak a szüleikkel.

A többségük nem azért, mert analfabéta, életképtelen Pán Péter, hanem mert bárhogy húzza meg azt a bizonyos nadrágszíjat, míg mindig nem engedheti meg magának anyagilag az elköltözést.

De ezt a cikket most azért írom, hogy a másik oldal is szót kapjon. Hogy végre kimondjuk az igazságot, amit eddig gondosan, de nyilván megértve kerülgettünk: a fiatalok életkezdési terhe nemcsak magukat a fiatalokat sújtja, hanem a szüleiket is. Anyagilag mindenképp. Főleg, ha ezzel egyidőben egy beteg (nagy)szülőt is el kell tartani, fizetni a gyógyszereit, gondoskodni a megfelelő ápolásáról.  

Az idősebb generáció problémáit ugyan nem élem át, de próbálok nyitott szemmel járni, figyelni és érteni őket. Elég csak pár szót bedobnom ahhoz – öregedő társadalom, egészségügy, gyógyszerárak, betegségek –, hogy az idősek válságát a zsenge huszonéves lelkemmel is jól átérezzem. Testközelről láttam, mondhatni magam is átéltem a krízist mellékszereplőként, ugyanis a nagymamám inkontinenciával és súlyos demenciával küzdött, és amellett, hogy mindennap pelenkázni kellett, 24 órás felügyeletre szorult, mert nem egyszer történt meg az éjszaka közepén, hogy hallucinációi során öntudatlan is olyan helyzetbe sodorta magát, ami az egészségét már nagyban veszélyeztette.

Ehhez már szakképzett, állandó (lélek)jelenlétet igénylő ember kell, ez pedig egy olyan probléma, amit azonnal meg kell oldani a családban. Ennek a problémának nyilván hatványozott, ezerágú formája létezik a családokban, kezdve a hosszú hónapokra nyúló, öregek otthonába szóló várólistával, egészen a várakozás ideje alatt felfogadott magángondozók bérének előteremtéséig.  

És akkor itt jön képbe a szendvics-generáció, avagy az önfeláldozó generáció.

Aki a semmiből is adni akar, aki állandóan számolgat és kalkulál, forgatókönyveket gyárt a lehetetlen helyzetekre is.

Hogyan ápolhatná a beteg szülőt egész nap úgy, hogy még a munkáját sem veszti el? Hogyan teljesítse a gondoskodás természetes szándékát és munkahelyi kötelességeit egyszerre? Hogyan finanszírozhatna mindent anyagilag? A számlák után a gyerek tandíját fizesse ki inkább, vagy az idősek otthonát/magángondozókat? Hogyan lehetne egyszerre két helyen? Édesapja kórházi vizsgálatára menjen, vagy a kötelező munkahelyi meetingre? Nem is az a kérdés, hogy melyikre, hanem inkább az, hogy a főnök vajon meddig türelmes? Mikor telik be a pohár? Hogyan tehetne egyszerre boldoggá mindenkit, hogyan segíthetne, támogathatna egyszerre két generációt is? A szendvics-generáció önmagára már nem gondol, arra nincs ideje. Se ereje. Mindez anyagilag és érzelmileg is óriási teher.    

Záporoznak a kiadások, a manőverezés pedig nem könnyű. A szendvics-generációt duplán „sorozzák”, egyre sürgetőbb és erősebb az akaratlan, kétoldali nyomás. Akaratlan, merthogy a gyermek és a nagyszülő sem direkt préseli ki azt a bizonyos lét a húspogácsából.

Azt mondják, a kiút az öngondoskodásban és az előtakarékoskodásban rejlik, de ugye érezzük, hogy ha választani kellene aközött, hogy saját nyugdíjas éveinkre vagy beteg szüleink, életkezdés előtt álló gyermekeink támogatására fordítjuk-e az összeget, akkor nem kérdés, hogy hova is billen a mérleg nyelve?

Hol a kiút? Mi lehet a megoldás? Miért tűnik megoldhatatlan rémálomnak az egész?

Valakinek van már jól bevált (vagy legalább működő) taktikája?