Közhelynek tűnik, de nincs ennél igazabb: a gyerekek számára a mese épp olyan édes és tápláló, mint az anyatej

Tudom, hogy az utóbbi időben egyre több vád éri a népmeséket és az olyan régi, klasszikus meséket, mint a Jancsi és Juliska, meg a Piroska és farkas vagy a Hófehérke, és úgy általában az összes királyos, királylányos mesét. Szerintem azonban sokan ott is rémeket látnak, ahol nem kellene.

Nem a (nép)mesékben kell keresni, nem azokon kell számon kérni társadalmi igazságtalanságok meglétét.

Ha elég mesét olvasott volna az, aki rémeket lát, és nem feltétlenül csak a legismertebbeket forgatja, lehet más volna a megközelítése, elfogadóbb lenne, és a szavakon túli üzeneteket is képes lenne értelmezni.

A korának, érettségének megfelelő mesére van szüksége a gyereknek, és ha lehet a mesék zöme szóban elmondott mese legyen, ne film és ne egy hanganyag. Tapasztalataim – és a szakértők szerint – az egészen kicsiknek eleinte az a jó, ha a szülő saját maga talál ki, a család életével kapcsolatos, azokról szóló kis történeteket. Ezek segítségével a kicsi újraélheti a napot, feldolgozhatja mindazt, ami történt, így nem marad magára a sötétben azokkal a dolgokkal, amik aznap zavarba hozták, megijesztették, elképesztették vagy kérdéseket vetett fel benne.

Hiszem, hogy akkor jók ezek a mesék, ha nincs bennük direkt tanítás. A szülő még véletlenül se akarja mesébe csomagolni elvárásait, ne mesével akarja tanulásra ösztönözni a kisiskolást, mert a gyerekek hamar átlátnak a szitán és köszönik szépen nem kérnek az ilyen mesékből.

A kisebbeknek se azért meséljen a szülő az ágy alá bújó zokniszörnyekről, mert azzal akarja a csemetét rendre szoktatni. „Lám, lám… így jár az a kis buta gyerek, aki nem képes a saját koszos zokniját a szennyestartóba dugni” – ha ilyesmi van egy történetben, szerintem tévúton járunk, mert

egy jó mese direktbe soha nem mond el semmit.

Ha tanítani akarunk, jól jöhet a mese, például a koszos kis zoknik átélhetnek kalandokat, szóba kerülhetnek, például a szülő megszemélyesítheti őket, mintha a zokni lenne a gyerek. „És csak szaladt, szaladt, alig lehetett utolérni. Átugrott egy sövényt, levágott egy kanyart, tekerte a kerékpár pedálját, fára kapaszkodott, beszaladt a tyúkok közé, vagy megkergette a macskát.”  A gyerekek, már az egészen kicsik is értik a mesékben rejtőző humort. 

Persze bele lehet szőni a gyereket direktbe is a mesébe (csak a direkt okítás megy félre). Lehet arról mesélni, milyen okos és milyen bátor volt, bele lehet fonogatni a mesébe a dicséretet, sőt kérdéseket is eltehetünk a mesefolyam alatt. Lehet egy nagy közös párbeszéd a mese. „Ment, csak ment Petike abban az irdatlan nagy kertben, amiben egyik virág nyílt a másik után. Milyen színű volt a harangvirág emlékszel-e, kincsem?„ És akkor a gyerek válaszolhat aktuális tudása szerint vagy aszerint, mennyire álmos már.

Annyira közhelynek tűnik, pedig nincs ennél igazabb: a gyerekek számára a mese épp olyan édes és tápláló, mint az anyatej. Minél többet hallja, minél több mesének válik belső képfeldolgozás során részesévé, annál erősebbé válik önbizalma, tettrekészsége. Fejlődik szókincse, kifejezésmódja, gyönyörűen alakul nyelvi kultúrája, erősödik kívül-belül.

És ehhez nem kell fejből tudni hosszú, nagy meséket. Azt kell mesélni, és úgy, ahogy az anyából, apából, a nagyszülőkből, akár a nagyobb testvérből fakad. Bár a testvérmesékről ritkán esik szó, hihetetlenül fontos a gyerekek közötti szoros kapcsolat kialakulásában és fejlődésében, a közös mesék erős testvérszövetséget építhetnek. Ráadásul

a testvérvárás bizonytalanságát és félelmeit is oldhatja, ha mesékkel készítjük fel a nagyot, és mesékkel várhatja haza a kistesót.

Akár olyannal, amit ő maga talált ki, vagy közösen anyával, apával. Mert az közös mesévé válik, alakítja a belső rendet. És összeköti a családot.