Olyan rég volt... Emlékszem, ahogy ott henteregtünk kisöcsémmel a dikón – ami afféle kanapészerűség volt, egyszerű deszkákból ácsolva, szalmazsákkal kitömve –, és nagymamánk gombosdobozában turkáltunk, mert abban mindig volt valami nem odavaló kincs, hol egy régi pénzérme, hol egy kis rézcsat, és mi, akár a szarkák, minden ilyet meg akartunk szerezni. Amikor már mindent felleltünk, akkor a facsipeszekből építettünk repülőgépet, és azzal játszottunk, míg Gyémánt – mama – mellettünk a krumplit főzte a masinán. Micsoda illat volt abban a kis nyári konyhában! Fehérre meszelt falú palota volt az, ahol mi gyerekek úgy éltünk, mint a királyok.
- Mama szomjas vagyok! Mama, lesz palacsinta is? Mama, túrós is lesz? És a kérések sorra mind teljesültek. Mennyi nevetés, mennyi kacaj hangzott ott el. Mégis a legjobban azt vártuk, hogy hazaérjen papa, és meséljen nekünk.
Nagypapánk – az öreg király –, miután hazaért, és a szegre akasztotta palástját (a kopott bányászkabátot), megmosakodott a lavórban, a masinán melegített vízzel. Ma is érzem a szappan jó illatát. Mennyit kergettük a lavórban, s a huncut mindig kicsúszott kezeink közül. Micsoda pancsolás volt ott! Csupa víz volt utánunk a cementlap, mama mégsem szólt ránk, csak mosolygott, és hozta a felmosórongyot. Aztán jött a vacsora papával, jöttek a katonák, egy ide, egy oda. A puha fehér kenyéren hol szalonnacsíkok, hol egy-egy karika kolbász volt, na meg egy darabka paprika, vékonyka hagyma. Ma is hallom:
- Egyel még dadikám! Na, vedd csak el, ettéd!
Ezek után jött a mese. Öcsémmel a dikóra húzódtunk, de már nem volt viháncolás. Lélegzetvisszafogva vártuk, hogy induljunk álomvilágba. Pedig nagyapánk meséi nagyon is valósak voltak, betyárokról, juhászokról, boszorkányokról vagy éppen rókák, borzok, szarkák, kígyók, mikor mihez volt papának kedve. Istenem, de mennék, indulnék azonnal vele az erdőbe most is! Úgy mesélt az erdőről, a régi pásztortanyákról, a falu körüli helyekről, hogy láttunk magunk előtt mindent, és megéltünk mindent.
Azok a mesék igazabbak voltak sok mai igazságnál is.
Édesapánk lassan éppúgy mesél, mint nagyapánk egykor. Nemcsak a gyerekek hallgatják szájtátva, de sokszor a felnőttek is. Bennünk sem múltak el nyomtalanul a gyerekkori történetek. Öcsém az erdőbe jár haza. Ha vadászni megy, felölti a nagyapánk korabeli csizmanadrágját, csillogó bőrcsizmáját, rókaprémes irhakabátját, s akár egy gróf, elindul a birodalmába... mintha csak éppen nagyapám egyik történetéből lépett volna ki. Magam is sokat mesélek. Én a csillagos ég szerelmese lettem, na meg népmeséinkké.
Mindannyian estéket töltünk a vendégház előterében a vendégeinkkel, akik a dikón hevernek. Igen, pontosan azon a dikón, ahol egykor mi is. Estéket, amik sosem akarnak véget érni. Mert mesélni jó. Mesét hallgatni is. Ahol mese van, ott szeretet van. Ott kacaj van. Ahol pedig nevetés van, ott biztonság van.
Ajánljuk még:
