Család

Szeretitek a meséket?

„Húsz éve már, több is talán, hogy nap-nap után
Minden nap délután eljött a dédapám
Mesélt ilyet, mesélt olyat, mesélt sok csodát
Igen, mesélt sok csodát, lódított is talán.”

(Frenreisz Károly)

Olyan rég volt... Emlékszem, ahogy ott henteregtünk kisöcsémmel a dikón – ami afféle kanapészerűség volt, egyszerű deszkákból ácsolva, szalmazsákkal kitömve –, és nagymamánk gombosdobozában turkáltunk, mert abban mindig volt valami nem odavaló kincs, hol egy régi pénzérme, hol egy kis rézcsat, és mi, akár a szarkák, minden ilyet meg akartunk szerezni. Amikor már mindent felleltünk, akkor a facsipeszekből építettünk repülőgépet, és azzal játszottunk, míg Gyémánt – mama – mellettünk a krumplit főzte a masinán. Micsoda illat volt abban a kis nyári konyhában! Fehérre meszelt falú palota volt az, ahol mi gyerekek úgy éltünk, mint a királyok.

- Mama szomjas vagyok! Mama, lesz palacsinta is? Mama, túrós is lesz? És a kérések sorra mind teljesültek. Mennyi nevetés, mennyi kacaj hangzott ott el. Mégis a legjobban azt vártuk, hogy hazaérjen papa, és meséljen nekünk. 

Nagypapánk – az öreg király –, miután hazaért, és a szegre akasztotta palástját (a kopott bányászkabátot), megmosakodott a lavórban, a masinán melegített vízzel. Ma is érzem a szappan jó illatát. Mennyit kergettük a lavórban, s a huncut mindig kicsúszott kezeink közül. Micsoda pancsolás volt ott! Csupa víz volt utánunk a cementlap, mama mégsem szólt ránk, csak mosolygott, és hozta a felmosórongyot. Aztán jött a vacsora papával, jöttek a katonák, egy ide, egy oda. A puha fehér kenyéren hol szalonnacsíkok, hol egy-egy karika kolbász volt, na meg egy darabka paprika, vékonyka hagyma. Ma is hallom: 

- Egyel még dadikám! Na, vedd csak el, ettéd!

Ezek után jött a mese. Öcsémmel a dikóra húzódtunk, de már nem volt viháncolás. Lélegzetvisszafogva vártuk, hogy induljunk álomvilágba. Pedig nagyapánk meséi nagyon is valósak voltak, betyárokról, juhászokról, boszorkányokról vagy éppen rókák, borzok, szarkák, kígyók, mikor mihez volt papának kedve. Istenem, de mennék, indulnék azonnal vele az erdőbe most is! Úgy mesélt az erdőről, a régi pásztortanyákról, a falu körüli helyekről, hogy láttunk magunk előtt mindent, és megéltünk mindent.

Azok a mesék igazabbak voltak sok mai igazságnál is.

Édesapánk lassan éppúgy mesél, mint nagyapánk egykor. Nemcsak a gyerekek hallgatják szájtátva, de sokszor a felnőttek is. Bennünk sem múltak el nyomtalanul a gyerekkori történetek. Öcsém az erdőbe jár haza. Ha vadászni megy, felölti a nagyapánk korabeli csizmanadrágját, csillogó bőrcsizmáját, rókaprémes irhakabátját, s akár egy gróf, elindul a birodalmába... mintha csak éppen nagyapám egyik történetéből lépett volna ki. Magam is sokat mesélek. Én a csillagos ég szerelmese lettem, na meg népmeséinkké.

Mindannyian estéket töltünk a vendégház előterében a vendégeinkkel, akik a dikón hevernek. Igen, pontosan azon a dikón, ahol egykor mi is. Estéket, amik sosem akarnak véget érni. Mert mesélni jó. Mesét hallgatni is. Ahol mese van, ott szeretet van. Ott kacaj van. Ahol pedig nevetés van, ott biztonság van.

Ajánljuk még:

„Nem volt képes megszülni normális módon?” – Anyósokról, őszintén

Életünk sokszereplős vígjáték, amelynek forgatókönyvét nem is mindig mi írjuk. A nagyszülők és szülők törekvései sokáig jóval erősebbek lehetnek saját növekvő akarásunknál, de egy nagyobb és pláne egy utánunk érkező kistestvér is bőven képes műsorvezetőként beköltözni a mi életünkbe – legalábbis időlegesen. Aztán ott vannak a távolabbi és a szerzett rokonok is, mert a párválasztáskor ugyebár egy anyóst és egy apóst is kapunk ajándékba. Így volt ezzel olvasónk is, akinek nem volt egyszerű dűlőre jutni a családdal. Az ő történte következik.

 

Már követem az oldalt

X