Játék a gyerekszobában – mennyi a túl sok, mennyi az elég?

Család

Játék a gyerekszobában – mennyi a túl sok, mennyi az elég?

Az ünnepek alatt valószínűleg megteltek a gyerekszobák új játékokkal, plüssállatok, műanyag apróságok, fejlesztő kockák halmozódtak a fa alatt. Nemsokára azért megint venni kellene valamit a kicsiknek – vagy mégsem?

A klasszikus mesékből és szépirodalmi regényekből még fel-felsejlik előttem az a kor, amikor a tehetős fiúk örültek néhány ólomkatonának, a gazdag kislányok egy szép babának, a szegény gyerekek meg annak, ha kaptak pár darab almát, amikkel ellabdázhattak, mielőtt megették azokat. Természetesen jómagam is sanyarú sorsnak tartom, ha egy darab gyümölcsben kell látni a csodát, de azzal sem tudok azonosulni, amikor

a rokonok hetekig gondolkodnak, mit vegyenek egy hároméves szülinapjára, és nincs ötletük, hiszen a gyereknek már mindene megvan. Valamit mégis venni kell.

Furcsa számomra, ha egy gyereknek több tucatnyi játéka van, és néha azt sem tudom eldönteni, vajon egy gyerekszobában járok-e, vagy egy játékboltban. Persze anyukaként tisztában vagyok azzal, hogy az ember legszívesebben mindennap örömet okozna a csemetéjének: meglepné, megajándékozná, hozna neki valamit, aminek láttán felcsillan a gyerek szeme. Hisz olyan jólesik látni, ahogy a szőnyegen ülve kalimpálja a xilofont! Ugyanakkor szerintem rosszat teszünk a mértéktelenséggel.

Ez mellesleg nem csak az én véleményem. Kísérletek során is megfigyelték már, hogy a gyerekek tartalmasabban és kreatívabban játszanak a kevés játékkal, mint a sokkal.

A túl sok – és koruknak nem való – játékkal attól fosztjuk meg őket, hogy a képzelőerejüket használva alkossanak maguknak saját világot.

Mindössze két-három játékkal a kezükben jobban összpontosul a figyelmük, türelmesebbek, és többet kell használniuk a fantáziájukat.

Emlékszem még, hogy gyerekkoromban nem voltak külön kiegészítői a babáimnak. Egy hosszú kenyértartó kosárból csináltam nekik ágyat, régi textilből ruhát és dobozokból házat. A reklámokat látva talán vágytam néha-néha egy babaházra, de nem hagyott bennem mély nyomokat, hogy nem kaptam meg – feltaláltam magam, mert muszáj volt.

Megvallom, az egyszerűbb gyermekkor híveként a nyolchónapos fiamnak egészen idáig csak két darab játékot vettünk. No, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek mütyürjei: mivel a családtól és barátoktól kapott már jó néhányat, én szándékosan nem bővítettem a készletét. Úgyis a fakanállal vagy a mosogatógéppel játszik mostanság a legszívesebben.

Egyelőre feleslegesnek találom körbepakolni húszféle csörgős figurával, mert nem hiszem, hogy többet játszana velük, mint azzal a kettővel, ami van.

Nem tervezek neki mostanában venni babakonyhát, elektromos kisautót és semmi olyat, amit úgysem tud rendeltetésszerűen használni – mire odajutna, hogy érti, mik ezek, unalmassá válnának. Ma még a gyönyörű fa formabedobó is rejtély számára. Azt hiszem, fontos lenne, hogy mind odafigyeljünk a mértékletességre a gyerekszobában, a túlzsúfolt játékospolcok ugyanis nemcsak a képzelőerőt nyirbálják meg, de túl is ingerlik a kicsiket.

Nem tudok mit csinálni, mert a rokonok mindig hoznak valami vackot a gyereknek, állítja sok szülő, és elismerem, ez is egy létező probléma. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a gyereknevelés határainak meghúzása a szülők dolga, és nem kötelező beletörődni abba, ha valaki figyelmen kívül hagyja az elképzeléseinket.

Kedvesen, de határozottan meg lehet kérni a családtagokat, hogy vegyenek vissza a játékhalmozásból. Hozzanak inkább kevesebb, de minőségibb játékot. Vagy ne hozzanak semmit, csak játsszanak ők maguk a gyerekkel.

Ha semmiképp nem akarnak üres kézzel jönni, akkor pedig kérdezzék meg a szülőket, mit vigyenek.

Most elképzelem magam előtt azokat a régi fiúkat és lányokat, akik olyan borzasztóan tudtak örülni a generációkon át öröklődő játékoknak, és nem látom, hogy az én gyerekem más lenne, mint ők. Csak a lehetőségei mások. De azért örülnék, ha pár esztendő múltán a gyermekkor varázsában még tudná értékelni azokat a fránya ólomkatonákat.

Ajánljuk még:

„Ha elsőre ránézel, Down-szindrómás, de ha jobban megnézed, ő is csak egy gyerek”

Itt lehet hagyni a babát! – még manapság is van, hogy elhangzik ez a mondat a szülőszobában, ha egy anyuka Down-szindrómás babának ad életet. Évente kevesebb, mint száz Down-szindrómás gyermek születik ma Magyarországon. Egy lelkes, sorstárs szülőkből álló csapat, és vezetőjük Steinbach Éva többek közt azon dolgozik, hogy ezek a babák a vér szerinti családjuknál maradhassanak, vagy örökbefogadó szülőkre találjanak. Ők a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat. Riportunk munkájukról.

 

Már követem az oldalt

X