„Húszcentis kukásautó simul hozzám, nélkülözve minden romantikát” – Együtt alszunk a gyerekkel, és élvezem!

Amíg nem voltak gyerekeim, addig számtalan olyan mondatot szajkóztam mérhetetlen naívsággal, amit anyaként egy legyintéssel küldtem kispadra. „Velünk gyerek nem alszik egy ágyban!” – ez volt (az egyik) markáns meggyőződésem tételmondata. Aztán megszületett első lányunk... Szegény gyerek aludt volna békésen saját kiságyában is, de olyan cuki volt, olyan elárvultnak tűnt egyedül abban a hatalmas rácsos ágyban, hogy én magam voltam az, aki magunk közé szoktattam őt. És mennyire élveztem! – arról nem is beszélve, hogy így félálomban, különösebb erőfeszítés nélkül meg tudtam szoptatni éjjel 2-kor. Telt, múlt az idő, és egyre inkább éreztem: mégiscsak jó lenne, ha kislányunk esti rutinjának az lenne a vége, hogy saját fekhelyére teszem le. Szerencsére nem volt ellenére a dolog: megszoptattam, ringattam, elénekeltem neki a Bánk bán második felvonásából Bánk áriáját, aztán betettem a kiságyába, és öt perc hátsimogatás után aludt reggelig, mint a tej. Ha éjszaka megébredt, magunk közé vettem, mert én az az anyuka vagyok, aki következetességét nem éjszaka szeretné csúcsra járatni – én éjszaka aludni akarok. 

Lehunyja kék szemét az ég

Ikreinkkel kicsit más volt a helyzet: két kisbabát már nem mertem magunk közé venni, mert rettegtem, hogy valamelyikünk ráfekszik, vagy leesnek az ágyról. Az éjszakai egyszerre szoptatást félálomban szobájuk padlóján oldottam meg, majd mély álomba szenderülve fejtem megmaradt tejem. A legtöbbször arra ébredtem hajnalban, hogy alszom a gyerekszoba padlóján kuporogva, és fáradhatatlan mellszívóm szorgosan végzi rászabott túlóráját. Eközben ikreim az igazak álmát aludták a legnagyobb békességben.

Az esti rituálénkat ők is hamar elfogadták: szoptatás, majd kinek anyától Bánk áriája, kinek apától a Fradi-induló jutott (zenei tudásuknak a kezdetektől igen széles spektrumot hagytunk). Kiságy, hátsimogatás, majd mindkét babám hátára egy-egy, a kezem súlyával nagyjából megegyező könyvet tettem, hogy úgy érezzék: nem tűntem el határtalan biztonságommal együtt. A biztonság maradt Szabó Magda és Vekerdy Tamás „személyében”, viszont nekem muszáj volt kilopóznom a szobából, hiszen indult a második felvonás: egy kétéves esti rituáléja azzal a különbséggel, hogy a Hazám, hazám előtt két Bogyó és Babóca mesével gazdagodtunk. Lehetőleg minden este ugyanazzal a kettővel. Szeretnék mindenkit megnyugtatni: amint nagyobbacskám is elaludt, leszedtem ikreim hátáról A Für Elise-t, és a Jól szeretni-t.

És az egyenlő pályák, egyenlő esélyek örökbecsűjét követve:

olykor egyesével átloptam őket magunk közé, hogy kisebbik lányom és kisfiam se maradjon ki a jóból. 

De nincs annál megnyugtatóbb két bukdácsoló szülőnek, mint amikor este 8-at üt az óra, és már mindhárom gyereke alszik, mint a tök. Amíg könnybelábalt szemekkel ácsorogtam fél 9-ig az ágyuk mellett, mindig azt éreztem, hogy valamit azért csak jól csinálunk, hiszen elaludtak. Alvó gyerekeim látványától még ma is elérzékenyülök: egyrészt mert annyira okosak és gyönyörűek, másrészt meg azért, mert végre csöndben vannak.

A villamos is aluszik, de leginkább én

Szeptembertől már kisebbjeink is iskolába mennek: még mindig sokszor el kell énekelnem Bánk áriáját, és most már a Fradi-indulóval is egész jól boldogulok. Ahhoz régóta ragaszkodunk, hogy az esetek túlnyomó többségében a meseolvasás után én és az apukájuk kijöhessünk szobáikból, és az aktuális hangoskönyvet már egyedül hallgassák, egyedül aludjanak el. Fontosnak gondolom, hogy az esti rutin mindig ugyanaz legyen: mindenki aludjon el a saját kis kuckójában.

Hogy éjszaka, hány plusz fővel gazdagodik franciaágyunk, ki mikor érzi azt, hogy két felnőtt között kell folytatnia az alvást, az már nem annyira érdekel. Fel sem ébredek a váratlan vendégek érkezésére – úgyis mindig szegény férjem szorul ki, ha valamelyik gyerek becuccol hozzánk. Volt időszak, amikor hónapokig senki nem lepett meg bennünket az éj leple alatt, volt, amikor egyikük biztosan bevágódott közénk hajnali 3 és 4 között.

Még most is előfordul, hogy reggelre egy harminc centi széles sávban ébredek teljesen kipihenve, annak ellenére, hogy valaki lerúgta a vesém, erőteljesen arcbavágott, majd a sajgó számban felejtette a sarkát. A párnák a földön hevernek, és

egy húsz centis kukásautó simul hozzám nélkülözve mindenféle romantikát. Akár egy viharvert Laokon-szoborcsoport: én, az összes gyerekem, és jónéhány alvós állatka.

Reggelre a férjem a lányszobában horkol a lila egyszarvú és a szivárványszínű póni között, nyakig betakarózva a sellőfarkat formáló, lila „mindenkislányálmainaknetovábbja”-pokrócba. Néha úgy érzem magam, mint aki egy tömegszálláson kénytelen meghúzni magát, majd jön néhány hét, amikor furamód semmiféle népvándorlás nem zajlik éjszaka az otthonunkban. 

Látod, elalszik anyuka, és reggelig bizony fel nem ébred

Az elmúlt egy évben volt két olyan időszak, amikor gyerekeink többször szerették volna velünk egy légtérben álomra hajtani fejüket – a tavalyi karantén, és a mostani másfél hónapos itthonlét alatt. Érezhető volt, hogy az ő lelküket is nyomja ez a vírushelyzet, rájuk is hatással van megszokott rendszerük felborulása. Megértettük szavak nélküli kérésüket, és örömmel tettünk eleget esti kívánságaiknak: hol apának kellett bevonulnia lányai közé, és hangoskönyv helyett Szomszédokat hallgatni, hol pedig engem kért meg a kisfiam, hogy hadd alhasson mellettem, és együtt szenderüljünk álomba Fekete István novelláira. Aztán másnap én aludtam két lányunkkal, és Norah Jones volt a zenei aláfestés, családunk férfitagjai pedig egy másfél méteres plüsscápa mellé vackoltak Lázár Ervin Manógyárának előadása alatt. A létező összes variánst többször is felsorakoztattuk az elmúlt hetekben. Természetesen az fordult elő legkevesebbszer, amikor a férjem és én saját ágyunkban alszunk. Kettesben.

Szeretek a gyerekekkel aludni, mert éjszaka szagolgathatom a hajukat, álmukban puszilgathatom őket annyit, amennyi nekem jólesik. Hiába tépik ki a hajam és rúgják ki a fogam – hamarosan abba a korba lépnek, amikor már ciki lesz szorosan összebújni a szüleikkel, így a férjemmel együtt most próbálunk minél több ilyen emléket gyűjteni. És közben nagyon szeretem azokat az éjjeleket is, amikor minden gyerek a saját helyén húzza a lóbőrt, és végre én bújhatok a férjem mellé, kezdetét veheti a felnőtt program. Mondanám, hogy ilyenkor pont úgy viselkedünk, mint megismerkedésünk első félévében, de az igazság az, hogy húsz perc után leesik az orráról az olvasószemüveg, én pedig legtöbbször lemondok az esti olvasásról, mert egy oldal után úgyis elalszom.

Van, hogy az egyetlen megnyugvást az anya- vagy apaszagú párna hozhatja el, és a szülői „puhatest”

az egyetlen, ami kényelmesnek bizonyul. Nekünk, felnőtteknek pedig egy éjszakára tökéletes a kanapé, de megelégszünk a padlóval is – elektromos mellszívó nélkül, persze.

Hiszem, hogy mindegy, mit ír a szakirodalom, úgyis az aranyközép lesz a nyerő: senki nem lesz attól kevésbé jó szülő, ha így vagy úgy csinálja. Előbb utóbb leszoknak a gyerekek a hajnali 3 óra 40 perceses áttipegésről: már nem az anya-apa ágy lesz a legbiztonságosabb hely a sötétben, már Bánk áriájára és a Fradi-indulóra sem lesz szükségük. Amikor már csak titokban nyithatok be a szobáikba, hogy betakargassam őket, és csak akkor ácsoroghatok meghatottan őket bámulva, amikor már mélyen alszanak. 

Nyitókép: Simon Berger / Pexels