Egy különleges kutatás professzora vagyok: ikrekkel az élet

Család

Egy különleges kutatás professzora vagyok: ikrekkel az élet

Ikreket nevelni földöntúli állapot. És baromi melós. De közben anyaként részesei lehetünk egy különleges tudományos kísérletnek, amelybe szívünket, lelkünket jócskán belecsempészve csakhamar mi magunk lehetünk a kivételes kutatás vezetői. 

Több mint hat éve egy ikerpár édesanyja (is) vagyok. Ennyi idő alatt gyermekeim valóságos iker-szakértőnek képeztek ki, rengeteg hasznos tapasztalathoz és megannyi értékes tudáshoz juttattak hozzá. Unikális szakértelmemet egy kislánytól és egy kisfiútól kaptam: dupla-kompetenciám ma már igazán releváns, és közben olyan természetes, akár a magas fának hosszú árnyéka. 

Amikor megtudtuk, hogy másfél éves lányunk után egyszerre két kis lény érkezik hozzánk, olyan boldogságot éreztem, amit nehéz lenne megfogalmazni. Férjem évekkel később merte csak bevallani, hogy az első ultrahang után, amikor én hazasiettem első lányunkhoz, ő munka előtt még betért egy kocsmába és lehúzott egy felest a nagy izgalmak hatására. Amíg dupláink szíve az enyém alatt dobogott, nem is értettem, mi nehéz van abban, hogy egyszerre két babát pottyant közénk a gólya. Csodás terhességem 38 hete alatt mindvégig éreztem, hogy nekem/nekünk ez menni fog, el sem tudtam képzelni, hogy valaha is beletörhet a bicskám. Aztán megérkeztek ők ketten, és az elmúlt hat évben számtalanszor volt olyan gondolatom, hogy a játszótér helyett inkább én is betérnék a kocsmába egy felesért. Vagy inkább többért... 

 
Lehoczky Rella

Igazságos kettős mérce

Mivel ikreinknek van egy két évvel idősebb nővérük, ezért nem számítottam kezdő anyukának. Mégis, egyszerre két babával egyensúlyozni a legedzettebb szülőket is próbatétel elé állítja. Dupla baba, dupla áldás – a feladat viszont sokszoros. Kezdetben talán nem is az a legnehezebb, hogy duplán kell tisztába tenned őket, egyszerre kell két éhes szájat szoptatni, balra és jobbra kell szaladni utánuk (lehetőleg egy időben), és összesen négy kis cipőfűzőt kell bekötni (még mindig ugyanakkor).

Én inkább a folytonos lelkiismeret-furdalással küzdöttem, hiszen ikreimnek nem tudtam annyit adni magamból, mint az első gyerekemnek. Ennek oka pedig egészen banális: első gyermekem egyke volt, a nap huszonnégy órájában, csak ő létezett, senki más. Aztán megérkezett második kislányom és a kisfiam, hirtelen nagycsalád lett belőlünk, viszont egy nap még mindig csak huszonnégy órából állt. Időbe telt megbarátkoznom a gondolattal, hogy mindig két, de inkább háromfele kell szakadnom, ami még úgy is kőkemény feladat volt, hogy a férjem az elejétől kezdve minden feladatból kivette a részét, és esténként még az én lelkemet is ápolta.

Nem tagadom, fizikailag is kimerítő a folytonos dupla koncentráció, hogy soha nincs üresjárat, mindig csinálok valamit, hogy a sorban a házasságom és én magam csak a századik helyen vagyunk. De az évek múlásával valahogy felnő az ember a feladathoz, és egyszer csak kiváló érzéke lesz a teendőek helyes súlyozásához.

A kezdeti esetlen bukdácsolás gazellaszerű, kecses szökellésekké fejlődik. És lassacskán a mindennapos lelkiismeret-furdalás is csökken,

helyét észrevétlen átveszi a szeretetteljes logisztika és az összeszedett rutin. A végeláthatatlan gyakorlás meghozza gyümölcsét. 

Csak a szülinap ugyanaz!

Tökegyformák!” – mondták sokan, amikor belenéztek a böhöm nagy babakocsinkba, pedig kétpetéjű, vegyespárost toltam benne, vagy rohantam az előttünk futóbicikliző kétéves után. Nekem külsőre mindig is különbözőek voltak, de csakhamar határozottan kirajzolódott: attól, mert néhány perc különbséggel születtek, két entitás, két külön személyiség érkezett erre a világra. Az alváson és evésen kívül semmit nem csináltak egyszerre: nem is látom értelmét a folytonos összehasonlításnak. Mi sem természetesebb annál, hogy az anyjuk, apjuk, a nővérük, a vezetéknevük és a születési dátumuk „tökegyforma”, ám ez miért jelentené azt, hogy olyanok, mint két tojás? Egyik nap kislányom a dominánsabb, másik nap kisfiam a magabiztosabb. Egyszer az egyik ébred bal lábbal, aztán a másiknak van frontnapja.


 
Lehoczky Rella

Viszont nem nehéz észrevenni azt a láthatatlan, csakis az ikrekre jellemző köteléket, ami elszakíthatatlanul összeköti őket. Évek óta mondogatják, és én sem tudnám szebben megfogalmazni:

mi már előbb megismertük egymást, mint te minket, mama.

Igazuk van, és néha azt érzem, jobban is ismerik egymást, mint én őket.

Korábban nekik is volt saját ikernyelvük, amit remekül használtak: már mindketten beszéltek, de egymással úgy diskuráltak, hogy abból én egy szót sem értettem. Biztonságérzetükhöz hozzájárul, ha karnyújtásnyira van a tesó, de amikor az egyik beteg volt, a másik mindig ment óvodába, hiszen nem sziámiikrek. Kiskorukban sokszor kapták ugyanazt az ajándékot a békesség megőrzése érdekében, de ők még így is képesek voltak összeveszni rajta. Volt, hogy az egyik fakockával ütötte a másik fejét, miközben a másik beleharapott az egyik karjába. Néhány idegőrlő óra után pedig jött egy fél délután, amikor a legnagyobb egyetértésben játszottak, pakolták le a könyveket vagy zúzták rommá a fürdőszobát. Ugyanolyan ruhába már csak a nemük miatt sem öltöztettem őket soha, viszont kislányom és két évvel idősebb nővére rendszeresen kérik az egyforma szettet.

Ikreink elmúltak hatévesek, egyre önállóbbak, már nem dobálják le a könyveket a polcról, nem eszik meg az összes tampont vagy isszák meg a sampont a fürdőszobában. Valami viszont nem változott: kicsit még mindig össze vannak nőve – mivel ők lány-fiú páros, ezért ma már megvan a saját kis életük, amiben külön barátok, más-más kedvenc játékok, és hobbik szerepelnek. Nem laknak egy szobában sem, viszont sokszor mindhárom gyerekünk egymásnál alszik, miután külön elolvastuk nekik a lányos és a fiús estimeséket. Születésüktől kezdve fontosnak tartottuk a férjemmel, hogy sose vegyük őket egy kalap alá. Nekünk nem nagylányunk és ikreink vannak, hanem nagylányunk, kislányunk és kisfiunk. Mindig mindenkivel külön időt is töltünk az apukájukkal, noha ez két szülő-három gyerek esetében igen melós, mégis megéri „szétszakadni”. Három gyerekkel lótni-futni, serpaként szaladni utánuk nekem ma már természetes művelet. Nálam az a pihenés, ha épp csak egy utódommal szervezek külön programot, és olyan hiányérezetem van, ha épp egyik gyerekem sincs velem, mintha elhagytam volna a pénztárcám vagy a lakáskulcsom.

Néha olyanok, mint mi: egy házaspár

Dupláink januárban ünnepelték hatodik születésnapjukat. A koronavírus-járvány miatt (is) úgy döntöttünk, hogy két bulit tartunk: lesz egy lányos születésnap barátnőkkel, majd másnap egy fiús buli kisfiam barátaival. Azt gondoltuk, ez nekik is jó hír lesz, mert mindenkinek jár egy külön bejáratú születésnap, ami csak róla szól. Legnagyobb meglepetésünkre, annyira azért nem voltak elájulva az ötlettől, mert nekik úgy természetes, hogy egyszerre fújják el a két tortán a kétszer hat gyertyát.

Szeptemberben már iskolába mennek, és el sem gondolkodtunk azon, hogy külön osztályba kérjük őket. Két külön nemű ikerpárnál könnyebb az elhatározás, ráadásul ők nem lógnak egymás nyakán, viszont igénylik, hogy a közelben legyen a másik. Segítik, támogatják, bíztatják egymást, aztán hajbakapnak valami apróságon, vérre menő vitába bonyolódnak, az idegeimen társastáncolnak, de végül mindig ugyanúgy végződnek ezek a jelenetek: kibékülnek és megölelik egymást. Cinkosan megbeszélik ovis dolgaikat, a kislányom rendet rak a kisfiam szobájában, a kisfiam focizni hívja a kislányomat. Más gyerekkel szemben mindig megvédik egymást, és ha előveszem az egyiket valamiért, a másik azonnal az ő pártját fogja. Néha egymásra vágják a szobaajtót, aztán meg azért szomorkodnak, mert a névnapjuk nem egy napra esik. Olykor kell a friss levegő, amit nem egymás elől szívnak el, de néhány óra után hiányoznak egymásnak. Kicsit olyanok, mint én és az apukájuk, a kapcsolatuk meg olyan, mint egy sokéves házasság. 

Elméletben fene nagy ikerkutatónak tartom magam, akinek kisujjában van szeretett hivatása és magabiztos szakemberként végzi huszonnégyórás szolgálatát. A gyakorlatban viszont sokszor zöldfülű amatőrként evickélek jobbról balra, balról jobbra, körbe-körbe, aki csak kapkodja a levegőt, mint anno a differenciálszámításnál. Hogyan is kéne ikreket nevelni? Fogalmam sincs! Csupán egy dologban vagyok biztos: szeretni kell őket egyszerre, és külön-külön is. Ha lehet, mindezt persze duplán. 

Ajánljuk még:

Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen
Családilag van tele a hócipőnk a moralizáló, a jótanácsok aranyesőjét szóró „szakértői véleményekkel” a képernyő előtt töltött idővel kapcsolatban. Eszembe nem jutna recepteket felírni másoknak, cserébe megmutatom, mi hogyan próbáljuk elkerülni a túlzások csapdáját, hogy a gyerekek is, mi is túléljük valahogy képernyőmérgezés nélkül.