Gyerekek és a házimunka: lehet még egy mondatban említeni ezt a két fogalmat?

A kertet nem verheti fel a gaz, a szomjas virágokat meg kell locsolni, az állatoknak is vizet kell adni, meg ennivalót. A főzéshez elő kell készíteni a veteményesből behozott zöldséget. A tojást mindennap össze kell szedni a tyúkólból, és a disznóólban se maradhat ott a gané: hogy nézne az ki?

Kivettem hát a részem szorgalmasan az összes feladatból, szó szerint írhatom, nem volt nekem büdös a munka sosem. Mert nem lehetett büdös. Nem volt apelláta, nem volt olyan, hogy szembeszállok, és azt mondom, oké, a tojásokat összeszedem, de nem tartom a tyúk lábát, amíg levágja azt a szegény jószágot a felnőttkéz. Pedig nagyon nem volt ínyemre, borzalmas látvány volt gyerekszemmel a tyúk, a csirke vergődése.

Meg is kopasztottam aztán a baromfit, ha rám bízták, nem olyan nagy munka ám. Csak hát büdös az is. A forró víz meg a tollak szaga együtt nem túl kellemes. Ma is az orromban van. Azért megcsináltam, és igazából nem bánom – látom az összefüggést a rántott csirkemell meg a rengeteg munka között, amíg a baromfiból asztalra rakható ennivaló lesz. Sok a munka addig, és talán ezért becsülöm a maga értékén az ételt a mai napig.

Azt mondták annak idején, örüljek, hogy megtanulok dolgozni, mert majd amikor a magam lábára állok, már nem lesz idegen a munka.

Mindenhol megállom majd a helyem, a jég hátán is megélek.

Igazuk lett, de azért, ha visszatekintek arra a kemény tíz évre, amíg az Alföldön tanultam a munka meg a magam megbecsülését, erősen úgy rémlik, hogy olvasni azért mindig jobban szerettem. Bár az egy idő után tilos volt. Azt mondták, annyira belefeledkezem az olvasásba, hogy se látok, se hallok, olyankor nem hallom meg az utasítást se, pedig már háromszor szóltak, hogy menjek ki kapálni, gyomlálni, öntözzem meg a palántákat, tegyek fel vizet a tűzre, mosogatni kell, szedjem össze a tojást.

Ahogy így felsorolom, az is rémlik, hogy ez így sorban általában naponta, vagy hetente azért többször is utolért. Néha felmenekültem a szénapadlásra az utasítások elöl, egyszer egy teljes napig elő se bújtam, akkor olvastam ki a Tamás bátya kunyhóját. Lázadni tanultam belőle.

Pedig a munka ellen nem kell lázadni, az ellen lehet, ahogy munkára fognak valakit.

Én például mindig szép szóval tettem azt a saját gyerekeimnél. Szép szóba, kérésbe csomagoltam az igényeket, és általában nyitott fülekre találtak. Nem emlékszem arra, hogy valaha azt mondta volna bármelyik gyerek: nem. Olyat igen, hogy jó, de tegnap is én vittem ki a szemetet, vigye ki most más, és ilyenkor valamelyik testvérére gondolt a megszólított. Ebből néha volt haddelhad, mert azért anya legyen a talpán, aki észben tudja tartani, melyik gyerek éppen mikor miben volt segítség. Törekedtem rá, de nekem nem sikerült. Odáig azonban sose mentek el, hogy duzzogjak ezen, és azt mondjam, oké akkor majd én. Valaki inkább triplán segített, de nem hagyott magamra egyik sem a feladatokban.

Pár napot itt töltött nálam a nővérem meg az egyik unokája, egy tizenegy éves kislány. Magától ugrott mindenért, és az én unokámmal együtt sütöttek palacsintát meg pogácsát, és ha nem állítjuk le őket nagy nevetve, az aznapi ebédet is megfőzték volna. Levitték a szemetet, rendbe kapták az ágyat maguk után. Felsöpörték a konyhát is. Maguktól. Valamit nagyon jól csinálnak a szüleik, és ez nagyon is tetszik nekem.

Tetszik, hogy van olyan gyerek, akinek természetes a munka ma is, aki le tudja tenni a telefont, aki nem jön zavarba, ha fel kell ütni egy tojást, ha meg kell fordítani egy palacsintát. Akit le lehet küldeni a boltba, mert megbízható. Azt vesz, amit kértünk, és elszámolna a pénzzel is, ha engednénk. Hozza a visszajárót.

A sok, gyerekekre vonatkozó negatív tapasztalat után, amit másoktól hallok, nekem szívderítő volt ez a saját tapasztalat. Hiszem, hogy szép szóval tanították erre őket.