Tényleg a gyerekistenek korát éljük? – Egy pedagógus véleménye

Család

Tényleg a gyerekistenek korát éljük? – Egy pedagógus véleménye

Vajon valóban a fejünkre nőttek a gyerekek? 

Számos kritika éri a mai szülőket és gyereknevelési módszereiket: az idősebb generáció tagjai túlzásnak tartják az engedékenységet. Sokan vélik úgy, hogy a „gyerekistenek korát” éljük, mert a mai szülők mindent elnéznek a gyereknek, nem húzzák meg a határokat, nem nevelik őket önfegyelemre, szinte tartanak a saját csemetéjüktől: félnek attól, hogy kitör a hiszti, így aztán inkább bármit megengednek nekik. A szülők jó része felhördül e vádra, és vázolja, mennyi minden történt akár csak pár év alatt is a gyereknevelés területén: világossá vált, hogy nem jó, ha sírni hagyjuk a babát, hogy a felnőttek beszélgetésébe közbeszólni nem illetlenség, hanem jogos önkifejezési vágy, hogy teljes értékű emberként kell kezelni a kicsit, nem csupán „utánfutóként”, akinek csönd a neve. Vajon hol van az igazság?

Meglátásom szerint ott, ahol lenni szokott: valahol középen. Sok év pedagógusi tapasztalatából látom, hogy egyrészt a mai gyerekek már másfajta bánásmóddal bontakoztatják ki legjobb képességeiket, másrészt pedig valóban nem tudják olykor, hol a határ. Ez viszont nem az engedékeny, hanem inkább a sehogyan-sem nevelésből adódik, és talán épp ez okozza a félreértést. Azok a gyerekek ugyanis, akik tényleg túl sok mindent engednek meg maguknak a környezetemben, és a legkisebb önfegyelemre sem képesek, olyan családi háttérrel rendelkeznek, amelyben egyáltalán nem jut rájuk figyelem.

Ők is a korosztályuk tagjai, és azok a gyerekek is, akiket újfajta, modern nevelési elvek mentén terelgetnek szülei. Terelgetik, tehát egyáltalán nem mindegy számukra, hogy merre, hogyan fejlődik a gyermek. Igen, engedik, hogy belevágjon a felnőttek szavába, dicsérik a jó dolgokért, és szidás helyett a jobbra biztatás eszközével élnek. Akiket így nevelnek, nem lesznek „gyerekistenek”: nem fognak hatalmaskodni sem társaikon, sem szüleiken, nevelőiken. Sőt: az érzelmi biztonság hátterével jobban és ügyesebben fejlesztik saját képességeiket, mintha vasszigorral, szükségleteiket, érzelmeiket elnyomva (lásd: hogy mersz ilyen haragosan beszélni? Mi az, hogy nem bírod ki csendben, amíg a hivatalban ügyet intézek?), példás kis nebulókká faragták volna őket. Ám a korosztályukba szép számmal tartoznak azok a gyerekek is, akiknek anya-apa telefont nyom a kezébe, hogy ne zavarja a felnőtteket. Akiknek a szeretethiányát hatalmas bevásárlásokkal, ajándéközönökkel igyekeznek kielégíteni. Persze a szülők érzik, hogy ez így nincs rendben, és bűntudatuk van. A bűntudat pedig elnémítja őket, amikor rá kéne szólni a gyerekre, és így engedik, hogy uralkodjon rajtuk.

Persze a törődő szülők is „áteshetnek a ló másik oldalára”, és náluk is előfordulhat, hogy túl sok mindent enged meg a gyereknek, túlzottan is az ő igényei kerülnek előtérbe. De alapesetben tapasztalataim szerint

a törődő nevelés nem szül „gyerekisteneket”. Az elhanyagoló, a szeretetet ajándékokkal pótló, mindent a gyerekre ráhagyó szülői magatartás viszont igen.

A „mai gyerekek” épp olyan összetett generáció, mint mindegyik. A leghangosabbak nyilván a leglátványosabbak, legjobban láthatók, így sokszor az ő viselkedésükből vonnak le téves következtetést a megbotránkozók. A kirívóan cselekvő gyerekek mellett sokan látják a régitől eltérő, többet megengedő, a gyereket máshogy szemlélő nevelést, és összekapcsolják a kettőt. Holott nincs közük egymáshoz: a „gyerekistenek” nem a „modern nevelési elvek”, hanem a szélsőséges nevelési elvek vagy a teljes figyelemhiány miatt lesznek hatalmaskodóvá.

Fontos lenne minden szülőnek szem előtt tartani, hogy a határok kijelölése óriási jelentőséggel bír a gyermek biztonságérzetének kialakulásában, megszilárdulásában. Ha pontosan körülhatároljuk az a mozgásteret, amelyben a mindennapjait tölti, akkor sokkal nagyobb biztonságban érzi magát az utód. Tudja, mi az, amit még lehet, mi az, amit nem. Mi az, ami már a határhoz közelít (például szemtelenség, az el nem végzett feladatok mennyisége, milyensége), és ideje visszafogni magát. Ez éppúgy biztonságot ad, mint az otthon falai: kijelöli a teret, ami az övé, amin belül egyfajta burokban létezhet. Ha ez nincs meg, nemcsak felnőttkorban lesz nehéz megtalálnia a helyét, de már a jelenje is nehéz, hiszen bizonytalanul érzi magát, védőfalak és védőháló nélkül kell élnie az életét. A megfelelő határok meghúzása tehát létfontosságú, ám a modern nevelési elvek nem jelentenek egyet ennek hiányával.

Gyerekistenek koráról szerintem nem beszélhetünk – azonban elhibázott vagy elhanyagolt nevelésről igen.

Ilyenből sajnos valóban egyre több van, ám ne felejtsük el: ez nem annak a számlájára írható, hogy ma már többet tudunk a gyerekekről, így másképp is állunk hozzájuk. Nem attól lesz elkényeztetett, elviselhetetlen viselkedésű a gyermek, ha babakorában minden sírásnál ölbe veszik, mert nyugtatni akarják. Attól sem lesz önállótlan, ha a házimunkákba nem olyan mértékben vonják be, mint bennünket annak idején. Az a probléma, ha mindez szélsőségessé válik, és például mindent megcsinálnak helyette, vagy ha egyáltalán nem foglalkoznak a feladataival, érzéseivel, életével, cserébe mindennel elhalmozzák, és a szülők bűntudata miatt a gyerek minden akarata teljesül. Ám akkor sincs veszve minden, ha ez már kialakult: a gyerekek könnyebben alkalmazkodnak, mint gondolnánk – akár új szabályokhoz is. 

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X