Család

Beteg a gyerek, de nem lehetek vele: dolgoznom kell

A négyes villamoson figyeltem egyszer egy anyukát, ahogy állt középen, a hátán egy hátizsák, szemlátomást dugig tömve nehéz dolgokkal – húzta, törte a gerincét. Két kisiskoláskorú gyerek utazott vele, az egyik fogta a kezét, a másik kapaszkodott mellette. Az utóbbinak folyt az orra, csupa takony volt, de az anyukának nem volt harmadik keze, hogy segítsen megtörölni azt a náthás orrocskát. Zavartan rászólt többször is: fújja ki, törölje meg maga, de csak elkente az orra alatt.

Másoknak is zavarba ejtő volt a helyzet, hiszen tél van, mindenki fél a betegségektől, láttam a szemekben a rosszallást. Ejnye, hát mért utazik az a nő taknyos gyerekkel a villamoson?

Én az anyuka meg a gyerek szóváltásából tudtam, hogy nemcsak a villamoson utazik a „csupanátha” gyerekkel, hanem iskolából, a napköziből hozza éppen haza. Másnap is viszi, pedig biztos, hogy nem fog egy-kettőre meggyógyulni az a gyerek. Sanszos az is: a tesó is elkapja, meg majd a többi gyerek is. Miért viszi hát iskolába? 

Miért nem marad otthon a gyerek az édesanyjával?

A kérdés természetesen költői: mert nincs más lehetősége.

Lehet, hogy egyedül neveli a gyereket, vagy az apukával, de az apa egyáltalán nem maradhat ki a munkából, az anyuka „hivatalos” lehetőségei meg elfogytak talán. Szinte biztos, hogy a nem hivatalos lehetőségek is elfogytak már két gyereknél ebben a minden csupa vírus időben. Már nincs, aki helyettesítse a munkahelyén, a szívesesség-bónuszokat is elhasználta rég, és már nem tud a főnökénél se többet kuncsorogni, mert attól fél, hogy kirúgják ő lesz az első, aki lapátra kerül leépítés és racionalizálás idején. Az pedig elég gyakorta bekövetkezik újabban.

Egy anya, pláne, ha két kicsi gyereke is van, sose érezheti biztonságban magát egy munkahelyen. Ha a jogszabályok értelmében maradhatna is otthon x napot a beteg gyerekkel, nem mer otthon maradni, mert ferde szemmel néznek rá a többiek. A kollégák, akiknek már nagyok a gyerekeik, vagy a többiek, akiknek ugyan szintén kicsik a kicsik, de van nagyszülő, rokon, aki besegít... Különben is, hamar elsistereg az empátia, ha folyton helyettesíteni kell valakit, mindegy, hogy a beteg gyereke miatt marad távol a munkától, vagy sem.

Hát viszi az ilyen, segítség nélkül küzdő anyuka a bölcsibe, óvodába meg az iskolába a náthás, köhögő gyereket is. Örül, ha nincs láza, mert akkor tényleg muszáj otthon maradni. Végigrettegi aztán a munkanapot, csak telefonhívás ne jöjjön egyik intézményből se, az rosszat jelent. Mennie kellene akkor a gyerekért, de ő nem tud a kasszából, a feladatból, a gép mellől kiszállni. És olyankor jön a pánik: a szíve meghasad, mert indulna azonnal, de nem lehet.

Pár éve az egyik metróaluljáróban egy epilepsziás rohamot átélő tinédzser fiúhoz hívtam mentőt. Túl a rohamon, már a mentők érkezése után a fiú kért, hogy értesítsem a szüleit, mondjam el nekik, mi történt, melyik kórházba viszik. Percekig hívogattam a fiú telefonjáról az anyát, mire elértem. Mélyen megdöbbentem a reakcióján: a hangjában tomboló pánikon, a kétségbeesésen, hogy rajtam vezette le ijedtségét és frusztrációját.

Mert érti, hogy rosszul lett a gyereke, de ő ezzel most nem tud foglalkozni. Dolgozik.

Nem tud az ügyféltérből kilépni. Érzékelhetően felzaklatta a hívásom, ahogy az is, hogy ő valószínűleg tényleg olyan helyzetben volt, amiből nem tudott kilépni.

Én nem tudom, ilyenkor mi a normális, mi az elvárható szülőtől, kollégától, főnöktől, munkahelytől, jogszabálytól. Minősítés és kritika nélkül csak töprengek hangosan, mi lenne a jó, az üdvös? Hogyan lehetne az anyukáknak segíteni még többet, hogy lehetne segíteni igazán? Melléjük állni, velük együtt vállalni terheket...

Én amíg élek, hálás vagyok, hogy jellemzően olyan munkát végezhettem, ahol mindig ápolhattam az éppen gyengélkedő, betegeskedő gyereket. Nem kellett számolgatnom a napokat, idegeskednem azon, mit szól majd a többi kolléga, a főnök. Kiszúrnak-e velem mások csak azért, mert már megint hiányzom. De látom, hogy az anyukák – legyünk pontosak – a szülők egy jó része napi szinten küzd meg ezzel a helyzettel, ahol

két oldalról nyomják agyon az elvárások, és közben meghasonlik: meghasad a szíve.

Szerintem ne gondolja soha senki azt, hogy a még teljesen meg nem gyógyult gyereket jókedvében viszi ide-oda az anyuka. A legtöbbször a kényszer emeli ki a kényelmes betegágyból, öltözteti fel és viszi kézen fogva a gyereket óvodába, iskolába – nem az édesanya.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X