Bandiról, a legszelídebb medveölőről ezen a világon

Család

Bandiról, a legszelídebb medveölőről ezen a világon

Ő volt számomra A KUTYA, az egyetlen, amit magaménak éreztem, és akire akkor is „énkutyámként” gondoltam, amikor nélküle költöztem messzire.

Nem indult nálam egyszerűen a kutyázás. Féltem tőlük nagyon és sokáig, mert valahogy egész gyerekkoromban kellemetlen élményeket szereztem velük kapcsolatban.

Életem első néhány évét egy tanyán töltöttem, egy igazi alföldi tanyán, aminek nem volt kerítése, a puszta határolta, és egy vad kutya, egy kuvasz őrizte. Hattyú volt a neve és igen komisz jószágnak bizonyult. Fogott. Fogott állatot és embert egyaránt, és mivel láncon tartották, ha elszabadult, akkor nem csak acsarkodott boldog-boldogtalanra, hanem neki is ugrott. Hattyúnak valahogy mindig harapós kedve volt. Én értem persze miért… hiszen ki szeretne egy életet vasláncra fűzve leélni.

A kutyától féltettek a szüleim is. Sok mindenre nem emlékszem már, de erre nagyon: nem engedtek a közelébe, pedig amúgy érdekelt volna Hattyú barátsága, mert szépnek láttam ragyogó, fehér bundáját, és

talán valamit meg is értettem a vadságából. A puszta teremtette őt is, engem is.

Amikor elszakadtam a szüleimtől, nem csak ők, Hattyú is sokszor eszembe jutott, és igazából ma is sokszor gondolok rá: vajon meddig élt, mi történt vele, amikor széthullott a család? Vajon akadt más gazdája?

Amikor új családhoz kerültem, ott már volt egy kutya: Morzsi. Morzsi sokkal kisebb volt, mint Hattyú, és fajtáját tekintve valami sokszoros csavarral megdobott keverék lehetett. Nem volt valami szép kutya, nem is barátkozott velem, és sajnos élete se szépen ért véget: a szemem láttára végezte be egy fagyos reggelen, mert túl hangosan ugatott, és ugyan nem az én szememnek szánták a brutalitást, minden pillanata mélyen bevésődött. Sokáig hittem azt, ha túl hangos vagyok vagy túlságosan izgága, akkor én is az ő sorsára jutok.

Attól a reggeltől kezdve jó időre elfordultam a kutyáktól, nem kerestem a sorsközösséget velük. Később egy másik intézetben sok kutyával találkoztam, ott szerették a gyerekek az állatokat, a nevelés része volt a kutya-gyerek barátság, ki is kopott a kutyák szőre a sok simogatástól. Aztán ott is belefutottam egy kutyát érő kegyetlenségbe, így a velük alakuló kapcsolódás véget is ért.

A házasságom első évébe került hozzánk Bundás, és esküszöm nem emlékszem kitől kaptuk, egyszer csak ott volt. Nekem folyton az utamban állt: bármerre léptem, hűségesen követett. Loncsos szőre hullott, szállt a frissen mosott, teregetett pelenkákra, sokat bosszankodtam miatta. Ha sétálni vittem a gyerekeket, osont utánunk, vagy előre rohant és az utca, a falu összes kutyáját felverte. Mindig tudta a család, merre járok éppen: Bundás acsarkodása és a válaszugatás volt a hangoskodó jel. Nem zártam a szívembe Bundást, de amikor elpusztult, azért őszintén megsirattam.

Aztán megérkezett Bandi. Ne kérdezze senki, miért neveztük el Bandinak, nincs mögötte mélyre szaladó sztori, talán csak olyan Bandis volt az arca. Mert

Bandinak arca volt, élénk, éber, mindent látó és mindent elmesélő szemekkel. Vele szavak nélkül is értettük egymást.

Egy kaukázusi medveölő/németjuhász keveréke volt, egy állatorvostól kaptuk még egészen kicsi korában és szó szerint betalpalt az életembe. Az első találkozáskor megigézett. Az egyetlen kutya volt, amely nem csak a házban, de pici korában még az ágyamban is helyet kapott. Vele meg a lányommal aludtam akkoriban minden éjjel. Nem volt hajlandó máshol elaludni, csakis a közelemben, pedig pár hét után nagyobb volt a talpa, mint a gyerek arca.

Imádtam Bandit. Imádtam kedvességét, ragaszkodását, erejét, játékos kedvét. Medveölő származása ellenére cseppnyi vadság se volt benne, ha engedtem volna, talán még főzni is megtanul és megeteti a környékbelieket. TUDOM, hogy kutya volt, nem fogom soha létezését misztikus síkra terelni, de nekem több volt, mint egy kutya. Az első állatbarátom volt, aki látott és érzett engem, és aki egy nagyon szomorú pillanatom során velem együtt sírt. TUDOM, hogy hivatalosan ez nem lehetséges… tudom, hogy allergia vagy por vagy könnycsatorna elzáródás hozza elő a kutyakönnyeket… de tegyétek a szívetekre a kezeteket, nagy tétekben fogadnék, hogy vannak köztetek sokan, akik átéltétek ugyanazt egy kutyával. 

Mindig megérezte, ha szomorú voltam, és azt is, ha boldog: úgy alkalmazkodott változó hangulataimhoz, mint soha senki és semmi más, és mindig a megfelelő módon reagált.

Amikor a válás miatt elköltöztem, nem tudtam magammal vinni. Egy ideig a régi otthonban maradt, és nem értette hova tűntem, nem értette a helyzetet, szerintem haragudott is rám. Teljesen meghasonlott. De aztán túllépett ezen, és ritka visszatéréseim során ugrott a nyakamba, úgy örült nekem.

Két éve ment el, már nagyon öreg volt és se én, se a gyerekek nem laktunk már ott akkor. Elment az egyetlen kutya, aki terelte és vigyázta a gyerekeimet hűségesen sok-sok éven át, aki hozzám tartozott, és akinek egy kicsit meghasadt a szíve nélkülem. Elment már az én kutyám, a legszelídebb medveölő ezen a világon. És én nem hiszek abban, hogy egy ilyen barát pótolható.

Ajánljuk még: