A babfejtés varázsa: vonjuk be a gyerekeket a feladatokba, és hagyjuk őket elmélyülni bennük!

Család

A babfejtés varázsa: vonjuk be a gyerekeket a feladatokba, és hagyjuk őket elmélyülni bennük!

Nagyon erősen él bennem egy emlék. Gyerek vagyok, egészen kicsi még. Hatalmas erővel tűz a nap ránk, pedig még reggel van. Abban a szikrázóan szép napsütésben mi, az egész család, szedjük a babot.

De persze több nyár és több emlék keveredik össze bennem: hol száraz indák közül kell óvatosan letördelni a szintén száraz hüvelyeket – óvatosan, mert már a töréstől kiperegnek a szemek –, hol meg illatos és nedves, óriási babszemektől duzzadó hüvelyeket próbálok tépni a szárról. Kicsi a kezem, nem sikerül, szívós az inda, és a zöld hüvelyek is nehezen nyílnak szét. Máskor a kedvenc babfajtámat fejthetem. Lila meg rózsaszín, gyönyörű babokkal játszom. Olyan nagyok, pár szemmel tele a fazék. Az íze meg, mint a gesztenyének, édes.

Babfejtes-gyerekkel

De akárhány emlék is keveredik ennyi idő után bennem, egyértelműen erős az érzés, hogy szerettem a babot szedni, fejteni, és nemcsak dolgozni vele, hanem játszani is: pergetni a szemeket az ujjaim között. Órákig elbabráltam a feladattal, ha hagyták. Ritkán szóltak rám, hogy most már fazékba vele, mert fogy az idő, a babfejtés valahogy sose volt hajrámunka. Kényelmes feladat volt, ráérős, engedte a lassú mozdulatokat, a rácsodálkozást.

És én rá is csodálkoztam minden cifra babszemre, „olvastam” a mintákat.

Percekig képes voltam az ujjaim között forgatni a nekem legjobban tetsző darabokat. Amikor már egy tálba került az összes, próbáltam kitalálni, ki kivel barát, melyik bab lehet testvére a másiknak. Néha egy-egy igazán gyönyörű szemnek nevet is adtam. A fazékban, a levesben is kerestem a kedvenceket, de persze a forró víz sokszor elmosta a mintát, ott már egyik babszem olyan volt, mint a másik. Ennivaló.

Téli emlékek is feltörnek néha. Azok is kedvesek. Babot válogatok, nézem, hogy egészségesek maradtak-e a szemek, nincs-e zsizsik bennük. Először kézzel átválogattam, majd hideg vízbe áztattam őket. A zsizsikes bab könnyebb, fennmarad a víz tetején. A maradékot is ki lehetett úgy szűrni.

 

Biztosan ti is így vagytok ezzel, nem tudhatom, nekem nagyon hiányzik az az idő, amikor még közös volt a főzés, és a gyerekeket a szülők bevonták ezekbe a feladatokba.

Amikor nem az volt a felállás, hogy a gyerekek ebédre kerülnek csak elő, és fujjognak, hogy bab az ebéd.

Mert öröm volt együtt kanalazni a bablevest is és versenyezni azon, kinek került nagyobb babszem a tányérjába.

Hasznosabban töltöttük az időt gyerekként és nem, nem akarok mindent visszakérni a múló időtől. Fantasztikus lehetőség az, hogy sokkal könnyebb háztartást vezetni manapság, mert a technika energiát és időt spórol. De vajon mennyire töltjük hasznosan azt az időt, amit a babszedésen, babfejtésen megspórolunk?

Nem akarok filozófiát gyártani egy ennyire egyszerű műveletre, hiszen a bab csak bab, ez egy monoton, hétköznapi tevékenység. Sokszor azért bízták a gyerekekre, mert már nem fért bele a háziasszony idejébe, hogy még a babot is ő fejtse. Kellett az ügyes gyerekkéz. Annyira, hogy néha a rokonok is kölcsönkértek minket, kisebbeket. Oda is menjünk, fejtsünk óraszám.

De én azt se bántam. Ahogy ma se bánom, ha a két kezemet kell használnom ahhoz, hogy valamit előremozdítsak. Nem sajnálom az időt a főzés előkészítésére. Szeretem magam hámozni a krumplit, céklát, zöldségeket, magam aprítani a salátának valót. Minden alkalommal megdöbbenek, amikor előre hámozott, vákuumfóliázott nyersanyagot kapok. Miért, minek? Hiszen ezek örömet adó mozdulatok, apró kis sikerélmény minden, amit magunkért vagy másokért teszünk, amikor a mi kezünk munkája is benne van egy finomra sikerült levesben.

Írhatnék arról is, hogy maga a babfejtés milyen jótékony hatással bír a gyerekek idegrendszerére, mennyi területet fejleszt az a néhány egyszerű mozdulat.

Kitérhetnék a szem-kéz koordinációra, a finommotorika fejlődésére.

Vagy írhatnék arról is, milyen sokat jelent nevelés szempontjából a gyereknek adott munka: a szülő bizalma növeli az önbecsülést, a kitartó munkavégzés erősíti a feladattudatot és a monotóniatűrést. Főleg, ha azt dicséret erősíti, ha a lankadó figyelmet a szülő szeretettel teli visszajelzései húzzák vissza a feladathoz. Ha a feladatvégzést csobogó kommunikáció kíséri. Ha a gyerek közben megéli az összetartozás élményét. Ha a buzgalmat siker koronázza.

Én nem tudom, szabad-e ezt felvállalni vagy sem, mert lehet, hogy nem annyira modern a gondolat: de én bizony sokszor szívesebben adnék babot a gyerekek kezébe, mobiltelefon helyett.

Szerintem ültessük magunk mellénk néha a gyerekeket, és vonjuk be őket abba, amit teszünk. Aztán hagyjuk őket elmélyedni benne.

Ajánljuk még:

Ha nem összebújva alszunk, elmúlt a szerelem?

Egy párkapcsolat korai szakasza egyetlen hatalmas ölelés. Minden pillanatban vágyunk a másik közelségére, a hőre, ami belőle árad, az illatára, az érintésére. A bőrére és a szuszogására is. Nincs ennél természetesebb. De az évek múltával változik a helyzet: ha már nem alszunk együtt, az baj?

 
X
Már követem az oldalt