A dunai halászat emlékei Budapesten

A statisztikák szerint alig eszünk halat: évente átlag 5 kg az egy főre eső halfogyasztás, ami más európai országokban ennek akár az ötszöröse. Érdekes, hogy a több száz évvel ezelőtti szakácskönyveket bogarászva is azt találhatjuk, hogy jóval kevesebb a halas recept, mint a négy- és kétlábú állatokból készült ételek leírásai. Úgy tűnik, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebb halat fogyasztunk.

Halászattörténeti kiállítás a millenniumi kiállításon. A felvétel 1896-ban készült. – Fotó: Fortepan / Fodor István

„Mondja, marha, mért oly bús? Olcsóbb a hal, mint a hús.” – hangzott az emblematikus reklámszöveg Karinthy Frigyes tollából.

Legalábbis a kor neki tulajdonította a frappáns szlogent. A régi plakátot nézegetve ma egészen más gondolatok ébrednek bennünk, hiszen a reformkonyha és a párosujjú patás állatokat elért járvány újra új dimenzióba fogja helyezni az állati eredetű alapanyagokat.

Haltároló bárka az árvíz alatt álló pesti alsó rakpartnál, a Szabadság (Ferenc József) híd közelében 1941-ben – Fotó: Fortepan / Fortepan/Album018

Bella László, aki már 1977 óta árul halat a Nagyvásárcsarnokban, úgy látja: míg negyven-ötven éve a pontyszelet és a harcsa volt a legnépszerűbb halfajta, ma a lazac viszi a pálmát. 

Mi volt néhány száz éve a vezető halfajta Pesten és Budán? A viza. Innen ered a Vizafogó neve is, ahol a sekély, itt-ott mocsaras területen cölöpöket leverve próbálták bekeríteni a hatalmas halakat.

A viza évszázadokig a legnagyobb dunai élőlény volt – a hatalmas vizák a Fekete-tengerből úsztak fel a folyón ívni. Húsa kiváló, de legnagyobb értéke az ikrája, amiből a világ egyik legdrágább kaviárja készül.

Margit körút (Mártírok útja) a 14. szám alatti Paksi Halászcsárda előtt. Paksi halászok által a Dunából kifogott 105 kilogrammos és 215 centiméter hosszú viza 1962-ben – Fotó: Fortepan / Bojár Sándor

A Képes Krónika szerint 1051-ben András király 50 hatalmas vizát küldött III. Henrik éhező seregének.  A legnagyobb, 200-300 kg-os példányokat Komárom környékén jegyezték fel, de 1780. április 4-én Pesten is  hálóba került egy 135 kg-os viza.

„A legnagyobb hal, mit fogtak a Dunában Viza volt. 1857-ben fogatott, súlya meghaladta a 8 régi mázsát [kb. 420 kg] néhány fonttal.

Koponyáját a legnagyobb dunai, illetve Dunában fogott halnak atyám Kubinyi Ferencznek ajándékozta s midőn Kubinyi meghalt, összes halgyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum birtokába jutott; ezen vizának koponyacsontja is ott látható jelenleg. Hasonlót sem fogtak azóta” – írta Singhoffer József halászmester a Hazánk halászata című műben.

Fővám tér, Központi Vásárcsarnok, a pulton egy viza 1940-ben – Fotó: Fortepan / Fortepan / Album018

Az 1936-ban Dunapatajnál kifogott 215 cm-es viza bőrét a Nemzeti Múzeum Állattárában őrizték, és 1957-ben még megvolt a gyűjteményben. Ekkor számolt be róla a Halászat című folyóirat annak apropóján, hogy ekkor a halászok fogtak egy 135 kg-os vizát Paksnál. Ezt a méretes egyedet a budapesti Állatkert akváriumába vitték, azonban a fogságban napok alatt veszített súlyából. Még a Filmhíradó is bemutatta, bőrét Természettudományi Múzeum őrzi.

A Vaskapu erőmű és duzzasztógát megépítése után a vizák már nem tudtak felúszni a Dunán, így ez a fenséges óriás hal többé nem található meg nálunk.

2010-be ugyan elindult egy visszatelepítési program – vajmi kevés sikerrel. Így, aki szeretné közelebbről megismerni a halak királyát, a Tiszatavi Ökocentrumban teheti meg.

Balatoni halászok és halászbárkák 1917-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Történeti Fényképek Gyűjteménye 

A Dunai halászat a XVIII-XIX. században élte fénykorát. Hogy hogyan működött a halászat, mennyiféle eszközt használtak hozzá, arról Herman Ottó A magyar halászat könyve című terjedelmes művében lelhetünk fel minden információt. Hermann Ottóra úgy gondolunk általában, mint a madarak kutatójára, hiszen a nagy tudású zoológus nevéhez fűződik az Magyar Ornitológiai Központ megalapítása is. Azt talán kevesebben tudják róla, hogy életének 3 évét szentelte a halak megfigyelésének, a halak és a halászathoz kapcsolódó mesterségek kutatásának. Tanítómestere Petényi Salamon János természettudós volt, akinek Balaton-felvidéken feljegyzett népi halnevei fordították később Herman Ottó figyelmét a vizes élőhelyekben rejlő titkok felé.

Halászati eszközöket pedig a Ráckevei Halmúzeumban láthatunk. Budapesten be kell érnünk néhány vakolatdísszel, fotókkal és zamatos múltbéli leírásokkal. A város fejlődésével nem csak a halak, hanem a halászat emlékei is eltűnnek szép lassan. Mementóként áll még az Imre u. 2 szám alatt Fanda Ferenc halászmester egykor szebb napokat látott háza.

A felvidéki Fanda család volt a fővárosi halászat egyik meghatározója.

A férfiak halásztak, az asszonyok szárították és gondozták a hálókat, és árulták a piacon a halat.

A mai Molnár- és az Irinyi utca sarkán volt a halpiac, ahol csinos standokon kínálták a hajnalban fogott, friss halakat. Később a halpiac is áldozatul esett az Erzsébet-híd építésének, ám a frissen elkészült Nagyvásárcsarnokban még jobb körülmények közé kerültek az árusok. Igaz, az üzletek bérleti díja miatt a hal ára is jócskán megemelkedett ezután. A halpiacon álló halárus lány szobra, a Fischer Rézi pedig most a Kristóf-téren kínálja kosarából a kőhalait.

Ráckevei (Soroksári)-Duna 1958-ban – Fotó: Fortepan / Hegyi Zsolt – Balla Demeter felvétele  

A rakparton a halászmesterek halas hajókról is árultak. Thurzó Gábor így ír a halvásárlási emlékeiről: „A Ferenc József híd mellett megjelentek a halas hajók, vízi ketrecekben nyughatatlanul egymáson el-elcsúszva nyüzsögnek a halak, innen föntről, az öntöttvas korlátról is látni halálra vált tülekedésüket, a vékony stégen a cselédek, a háziasszonyok óvatoskodnak le, hisz vékony és törékeny a korlát, válogatják a halat, merítőhálóval szedi elő a kiszemeltet a halászlegény, ficánkolnak, rugdalóznak, tátognak, míg kiválasztja valaki a rácpontynak valót. Egyszer én is elmentem anyámmal, halat válogatni, fogalma sem volt, melyik lesz majd a rácpontyhoz jó, de amolyan családi kötelesség, hogy a nagypénteki rácpontyot a háziasszony válassza ki. Megborzongok, beléfogózom, behunyom a szemem, mert a halászlegény éppen rácsapott a tatogó fejre, most, most nyisszantja fel a hasát, véres vödörbe a belsőségek – az ikrája, a mája persze a miénk – majd újságpapírba tekeri, vihetjük.”

A Hal-tér, szemben a Duna utca, balra a Torony utca torkolata. Háttérben a Belvárosi Ferences templom tornya látszik. A felvétel 1894-ben készült – Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei

A vásárcsarnok mögött a Csarnok-udvar épülete adott helyet a halkereskedőknek is, és így az Erkel utcai oldali homlokzaton megpillanthatjuk Kisfaludy Stróbl Zsigmond két korai domborművét, amely a halászat mesterségét ábrázolja. Az ablakok körül is finom kagyló- és csikóhal-motívumok futnak körbe. Erre járva érdemes megállni, fölpillantani, és néhány percig gyönyörködni a kopott épület szemrevaló díszein!

A kiterjedt Fanda családba beházasodott Zimmer Ferenc, aki már nem csupán dunai, hanem balatoni halakkal is kereskedett. Ügyes kereskedő révén elnyerte a balatoni fogas kizárólagos európai forgalmazási jogát. Aki emlékszik még a Zimmer Feri című filmre, annak ismerősen csenghet a név: valóban létezett Zimmer Ferenc, csak éppen halászmester volt, és nem szobákat adott ki feketén a Balatonon.

A pesti alsó rakpart a Szabadság (Ferenc József) híd pesti hídfőjénél, szemben az Erzsébet híd és a budai Vár. Előtérben haltároló bárkák a Dunán – Fotó: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn

A Duna szabályozásával, a rakpartok kiépítésével és a rendszeres hajóforgalom megindultával szép lassan eltűnt a vízből az élővilág nagy része. Ma már nem is úgy tekintünk rá, mint természetes éléskamrára. Pedig a lelkes dunai horgászok bizonygatják, hogy a kikötőkben horgonyzó luxus nyaralóhajók feneke alatt buzog a vadvízi élet, lehet gazdag zsákmányra szert tenni, ha valaki igazán lelkes és elszánt.

A rakparti lépcsőkön jutott eszembe egy régi történet. 9 éves voltam, amikor kaptam egy könyvet: Felfedezem Budapestet. Csuda izgalmas volt, képekkel, térképekkel, történetekkel. Pécsi gyerekként a nyarakat a fővárosban, nagyszüleimnél töltöttem, de akkor készültünk mi is Budapestre költözni. Izgatottan olvastam, ittam minden betűt, hogy majd a nagyvárosban könnyen eligazodjak. Villamos, játszótér, kirándulások és az is, hová menjünk horgászni.

El is képzeltem magam, amint felszállok majd a Wesselényi utcánál a villamosra, kezemben a nyaralóból elhozott horgászbot, vödör meg szák: meg sem állok egészen a Duna partjáig.

Aztán persze megismertem a várost, és valahogyan elszállt a horgászromantikás álmom, pedig akkor még sokszor láttam reggelente a rakpart lépcsőiről a vizet pásztázó horgászokat.

Schulek lépcső, balra fent az egykori jezsuita kollégium, ma a Hilton szálló van a helyén. A felvétel 1902 után készült – Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei 

Az igazi halvendéglők is eltűntek Budapestről, kevés helyen már lehet jó halételt kapni. Pedig

száz éve még rendszeres volt, hogy péntekenként a belvárosi vendéglők meghívtak egy-egy halászmestert, aki ilyenkor saját maga készítette el a legkiválóbb halászlevet és halpaprikást a vendégek részére.

A Belgrád-rakparton egészen tavaly decemberig állt a Szegedi Halászcsárda, az év végén – 25 év után – végleg bezárt, emlékét már csupán a víz felett virító cégtábla felirata és a halkedvelő vendégek emlékezete őrzi.

A pesti alsó rakpart, háttérben haltároló bárkák és a Szabadság (Ferenc József) híd 1905-ben – Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Friss viza helyett messziről érkezett füstölt tokhalat eszünk, ponty helyett lazacot. A hazai halászmesterek munkáját felváltották a hűtőkocsik, amelyekben a tenyésztett halak érkeznek.

A dunai halászat emlékei már csak itt-ott lelhetők fel az épített örökségben és az emlékezetben,

de lassan ezek is eltűnnek. Áll helyettük Bálna a folyóparton, a halászat régmúltjáról a Ráckevei Halmúzeum mesél, vagy egy városi sétán eleveníthetjük fel. Mindenképpen érdemes, hiszen így kaphatjuk meg azokat az apró benyomásokat, történelem-darabkákat, amelyek összekapcsolják a múltat a jövővel, amelyek a régi receptek megértéshez, élvezetéhez elengedhetetlenek.

Nyitókép: A ferencvárosi Duna-part 1904-ben, jobbra az Összekötő vasúti híd, háttérben a Gellért-hegy a Citadellával – Fotó: Fortepan / Deutsche Fotothek / Brück und Sohn