Sokadik nap. Március 13-a, péntek óta tart a mi önkéntes karanténunk. Szimbolikus dátum, könnyen megjegyezhető. Már számolni sem érdemes, hogy azóta hány nap telt el. Nem panaszkodom: mi igen hamar megszoktuk az új helyzetet. Online suli, óvodai foglalkozások itthon, home office a férjemnek és nekem, napi másfél óra szabad levegő, heti egy bevásárlás, sűrű telefonbeszélgetések és videócsetek a családdal, kéthetente érintésmentes integetés a nagyszülőknek.
Szerencsés helyzet a miénk, amiért most olyanokkal vagyunk összezárva, akiket nagyon szeretünk.
Van-e valami, ami hiányzik? Persze. Rengeteg minden. A családom, a barátok, a munkahely, a gyerekeim iskolája, óvodája és edzései, a színház, a mozi, a bárhova barangolás, a születésnapok közös ünneplése, a sok-sok elhalasztott program. A szabadságunk. Vagyis a korábbi életünk megannyi főszereplője, statisztái, főútvonalai és mellékvágányai.
Hetek óta fegyelmezetten betartjuk az előírásokat, türelmesen várjuk a végét, megbékéltünk azzal, hogy részben megváltozott az életünk. Részben pedig maradt olyan, amilyen volt: nem kellett világjárvány ahhoz, hogy tiszteljem és gondozzam az idősebb korosztályt, hogy végtelen minőségi időt töltsek a gyerekeimmel, hogy szorosabbá fűzzem a kapcsolatom a családommal, hogy igyekezzek megbecsülni mindazt, amim van.
A vírus által nem lettem se értékesebb, se hitványabb.
Viszont nyertem új tapasztalásokat, eddig a háttérbe húzódó érzések bújtak elő. Mégis, a koronavírus megfosztott számtalan más dologtól, ami nélkül sivárabb az élet. És még több egészen csekélységtől, amiknek a nem létezése csak mostanság kezdett feltűnni.
Arra voltam kíváncsi, melyek azok az apróságok, azok a nüansznyi dolgok, amiket talán a járvány előtt érthető módon észre sem vettünk, a karantén idején viszont érezhető a hiányuk. Megkérdeztem hát a hozzám legközelebb állókat (jelen helyzetben kizárólag online), hogy írják le, mondják el ezeket az aprócska örömöket, amelyeket most nélkülözni kényszerülnek.
Pénzcsörgés, földalatti és Miklós bácsi
Évi: Az óvoda gondnokának reggeli üdvözlése nagyon hiányzik. Miklós bácsi minden nap úgy köszön el a szülőktől, hogy „Jó pihenést, jó hétvégét kívánok!”, legyen akár hétfő vagy csütörtök. Ezt nem hallottam március 13-a óta. Szeretnék egy nadrágot magamnak. Mivel nekem be kell járnom a munkahelyemre, így képtelenség venni bármit is, mert a boltok már zárva vannak, amikor lejár a munkaidőm. Hiányzik, hogy besétáljak egy ruhaüzletbe, és a próbafülkében felpróbálhassam.
Neszta: Az egyetemi kávé illata, amit március 16-a óta nélkülöznöm kell. Még az aprópénzek hangja is hiányzik, amiket az automatába szoktam bedobálni a szünetekben. Ha mindenképp muszáj elhagynom a házat, akkor természetesen maszkban indulok útnak.
Hiányzik a kedvenc, pasztell színű rúzsom, amit másfél hónapja nem használok, mert akkor rúzsos lenne a maszkom.
A hétvégék, amiket máskor úgy vár mindenki. Most minden nap egyforma.
Gábor: Édesapám a különösen veszélyeztetettek csoportjába tartozik, így most sajnos le kellett mondanunk a személyes találkozásokról. Persze, hogy hiányzik. De vele együtt az a fekete szálastea is, amit olyankor főz nekem, ha meglátogatom őket.
Judit: A földalatti és a pogácsa. Néha kimegyek a piacra vásárolni maszkban és kesztyűben. Korábban a hazafelé tartó úton mindig csipegettem az ott vett, isteni pogácsából. Képtelenség megállni, hogy ne harapjak bele! Most ezzel várnom kell, amíg haza nem érek, ugyanis kesztyűben meg maszkban, a járványhelyzet miatt nem majszolgathatok vásárlás közben.
Zsanna: A koronavírus-járvány ideje alatt a férjem nem dolgozik, itthon van velünk. Aminek persze örülünk, mégis hiányzik, hogy nap mint nap hazajöjjön.
A nyolchónapos ikreimet hetek óta nem láttam megörülni az apukájuknak úgy, mint amikor egy dolgos nap után viszontlátják őt.
Attila: Szívmelengető, hogy folyamatosan látom a gyerekeimet, bármikor megölelhetem őket, de jóval hatékonyabb a munka az irodában. Pokolian hiányoznak a hétvégi futballmeccsek, a foci EB és az Olimpia, amiket idén már nem rendeznek meg.
Nekem ezek...
A könyvesboltok illata, lányaim uszodájának klóros vize, kisfiam ivószünete a fociedzésen, a nyüzsgő belváros. A kedvenc pliszírozott szoknyám.
Mennyire szeretnék a tavaszi napsütésben csak úgy suhanni a szoknyáimban! Másfél hónapja mackónadrágot és pólót hordok, néha becsúszik egy-egy farmer.
Másfél hónapja mezítláb, zokniban közlekedek (a legkevésbé sem suhanok), nagy ritkán tornacipőt húzok. Hiányoznak ezek a külsőségek. A csinos ruhák és a kopogós cipők, amik velem együtt olykor bizony szomorkásan várják az alagút végén felcsillanó fényt.
Hetek óta az a legextrémebb programom, hogy sétálok egyet a házunk előtti parkban a lassan 15 éves Bingó kutyámmal. Ma kivételesen pliszírozott szoknyában és kopogós cipőben, maszk és kesztyű nélkül tettem mindezt. Köszönöm, jól esett!
És neked milyen apróságok hiányoznak?
(A nyitókép a szerző tulajdona.)
Ajánljuk még:
7 DOLOG, AMIT A KARANTÉNNAK KÖSZÖNHETÜNK
SPORT A SZOBÁBAN — EGY KIS SEGÍTSÉG A HATÉKONY OTTHONI EDZÉSHEZ!
PÜFÖLI A VILÁGÍTÓ DOBOZT, AZTÁN MEGINT MEGFÉSÜL – A KUTYÁM KARANTÉNNAPLÓJA
