Ha úgy tapsolok, hogy a két tenyerem egymásra merőlegesen teszem, sokkal öblösebb hangot ad, ez a mély taps, amit a spanyolban sordo-nak hívnak, ami szó szerinti fordításban, süketet, tompát is jelent. Ha viszont úgy tapsolok, hogy a két tenyerem elcsúsztatom egymáson, az magasabb, csengőbb hangot eredményez, ez a clara, magyarul tisztát jelent, itt magas tapsot. Próbáljuk, akkor. Nyitott szájjal követem a szőke hölgy utasításait, a kiscsoportosok arca lehet még hasonló, mikor először hozzáütik a verőt a színpompás xilofonhoz. Elszántan állok az íróasztalommal szemben, a telefonom a tulipánnal teli vázának támasztva. Déli 12 óra van, két mosás között elkezdődött az első online flamenco táncórám.
Eszembe jut Bálint, egy barátom, aki most egyszerű fogadalmas sarutlan kármelita szerzetesként Madridban tanul. A karácsonyi ünnepekre még hazajött, Vízkeresztkor tortillas de patatas-t (krumplis omlett) és sorbete de limón-t (citrom sorbet) csináltunk a többieknek nálam, még cukkoltam is, hogy ne legyen már annyira spanyol, hogy télvíz idején is jeges frissítővel akar az új évre koccintani.
Hol van már a január, édes Istenem.
Bálint már egy hete csak tuti biztos higiéniai tippekről, és elnéptelenedett madridi utcákról posztol a közösségi oldalán.
A flamenco ritmikai rendszere a compás-ra épül, mely egyszerre jelent ütemet és iránytűt is, mondja a tánctanárnő, és egy ráérős mozdulattal összegumizza dekoltázsába hulló hajzuhatagát. Az én iránytűm mi lesz mostantól? Az íróasztalom az ablaknak tolva, a szemközti ház falán egy sáv napsugár, az ötödik emelet bal szélső lakásának kovácsoltvas erkélyrácsai között egy hurkapálcára szúrt, szivárványszínű szélforgó pörög bolondul. Ez jó lesz, csak erre kell szegeznem a tekintetem.
A palmas a tapsolást jelenti, palmeronak pedig a flamenco együttesben lévő tapsoló embert nevezzük. Tapsolok, mert jó hangja van, és tapsolok, mert lelkesít. Tá-tá-tá-tá, tá-ti-ti-tá-tá, tá-ti-ti-tá-tá, tá-tá-tá. O-lasz-or-szág, Spa-nyolor-szág-is, mind-vala-hány-is, mi mi-kor?
A tánctanárnő zavart mentegetőzésbe kezd arról, hogy most kénytelen lesz énekkel is megtoldani a ritmust, de fölösleges, telt, alt hangból kacskaringóznak ki a bús dallamok.
„Ne szabadkozz, chica, énekelj!”, mondom hangosan, és dúdolok én is,
addig sem gondolok a Bergamoban koporsókat szállító végeláthatatlan katonai konvoj Twitter fotójára.
Jöhetnek a kopogások? Lenézek a viseltes papucsra a lábamon, most ez is megteszi, de gondolatban már meg is rendelek egy professzionális, rózsafa sarkú, tűzpiros Roberto Garrudo cipőt magamnak a netről, elképzelem, ahogy egymáshoz ütöm benne a lábam, mint Dorothy, és már itt sem vagyok. De mindegy hova mennék, most egy olyan szeglete sincs a világnak, ahol ne bujkálna alattomosan a kis koronás gyilkos. Nem azért kopogunk, mert idegesek vagyunk, hanem mert díszítünk, somolyog a tánctanárnő. Vagy mindegy is, gondolom magamban, mostantól kezdve véget nem érő szombatokból áll majd az élet, és a társasházak egyre élénkebb hangarzenáljába szépen belesimul az parkettán kopogás is.
Na még egyszer. Kilép, zár, kilép, zár, kopp-kopp-kopp, egy papam, két papam, három papam, kopp, kopp, kopp. Olé! A kezem a levegőben, az állam büszkén felszegve, csak a lábfejemmel ütközöm bele váratlanul Pepin hátsójába, és ettől meginog az egyensúlyom. A kutyám fel se eszmél, kis nyikkantásokkal álmodik, ahogy a járvány előtt is mindig.
Mit is mesélt Bálint? Hogy Nacho, az egyik rendtársa flamenco táncosból lett szerzetes, micsoda mázli, akkor este felhívom őket Messengeren, és mutatok nekik egy tangos compást. Felnézek a szemközti ház ötödik emeletére, a szélforgó most mozdulatlan. Amíg újra fújni nem kezd a szél odakinn, más iránytűt kell találnom magamnak.
További írásaink a témában:
GLOBÁL VS LOKÁL: MIÉRT MEGYÜNK A VILÁG VÉGÉRE AZÉRT, AMI AZ ORRUNK ELŐTT VAN?
MIÉRT ENGEDTE MEG ISTEN A KORONAVÍRUST?
DETOXJÓGA OTTHON: ÍGY CSINÁLD! – SPORTOS KARANTÉNKISOKOS
