Élet optimalizálva: ember-gép dolga a hatékonyság

Aktív

Élet optimalizálva: ember-gép dolga a hatékonyság

Szép dolog a hatékonyság: minél inkább törekszünk rá, annál jobban nyom minket. Legalábbis engem biztosan. 

2020-ban számos kifejezéssel leírhatjuk azt, hogy megfelelőek vagyunk valamire. Lelketlen listákba szedhetjük kompetenciáinkat, amiknek köszönhetően helyt tudunk állni az életben. Mert jók vagyunk. Erre szocializált bennünket a XXI. század: ügyesnek, szépnek, okosnak, praktikusnak kell lenni. Egyszóval: hatékonynak.

Szerda este negyed tíz van, mikor ezeket a sorokat írom, két meetingen, tíz óra munkán és háromnegyed kihűlt pizzán vagyok túl. Az utóbbi két órámat terápiával töltöttem: magamra és másra figyeléssel, azért, hogy jobban értsem magamat, és jobb lehessek mások segítésében.

Az ülés nagyjából harmincadik percében vettem észre növekvő feszültségemet: frusztrált, hogy nem vagyok elég hatékony, elég gyors, elég eredményes – egy terápián, ahol igyekszik az ember lassulni, befelé figyelni, a hétköznapoktól egy lépéssel eltávolodni, hogy kicsit más szemmel, más nézőpontból nézzen az életére. A kényszeres akarást végül elengedtem – már amennyire egy átlagos mai ideggombóc elengedheti –, és így valóban dolgozni kezdhettem. Meg is állapítottam, milyen kétélű fegyver a hatékonyság: minél inkább akarjuk, annál jobban nyom minket, mígnem rajta ül majd minden nap minden percének minden egyes pillanatán, teljesen megnyomorítva ezzel életünket.

Nem újkeletű és nem is ritka tanács, hogy időről időre kapcsoljuk ki a számítógépünket, kapcsoljuk ki az agyunkat, és csak önmagunkkal foglalkozzunk, ám általában ezekben az írásokban azt sem mulasztják el megemlíteni, minderre azért van szükség, hogy ne égjünk ki, vagyis még jó sokáig lehessünk ízig-vérig hatékonyak.

Gyakorlatilag azt tanácsolják nekünk, kezeljük úgy önmagunkat, mint a telefonunkat: töltsük fel, hogy aztán lemeríthessük.

Tévedés ne essék: nem a hatékonysággal van problémám. Jó dolog, ha aktívak, tevékenyek, élettelik vagyunk. Inkább a teljesítményfókuszáltság, önmagát gáncsoló hatékonyság-kényszer készít ki, ami az élet minden területén jelen van.

A hatékonyság maximalizálása érdekében beiktatandó szünetekről mára nem csak a munka zord világában, hanem a családban, a gyereknevelésben is hallunk. Minden kismama- és kispapa-platformon elolvashatjuk: nem szégyellnivaló körmöshöz vagy kocsmába járni (nemhez illő választás esetén legalábbis!), ha ez a kikapcsolódás kell ahhoz, hogy otthon valóban a gyerekünkre figyeljünk. Logikus: a feltöltött szülő a jó szülő, a feltöltött munkavállaló a jó munkavállaló – így vagyunk hatékonyak a helyünkön.

A gond csak az, ritkán kerül szóba, hol vagyunk ebben mi, a saját vágyaink, a saját érdekünk.

Ha folyton reflektálatlanul haladunk előre, örökké hatékonyan végezzük a dolgunkat, nehéz észrevenni, amikor valami félrecsúszik.

Ha a pihenés csak és kizárólag erőgyűjtésre szolgál, esélyünk sincs végiggondolni olyan nagyobb ívű kérdéseket, minthogy valóban abban a környezetben szeretnénk-e gyökeret ereszteni és élni, amiben éppen vagyunk.

A hatékonyságot elváró világot megváltoztatni nem tudjuk, de talán nem is kell. Elég a saját házunk táján sepregetni: megnézni, hogy nekünk oké-e azoknak a kezében lemerítésre váró eszközöknek lenni, akiknél éppen vagyunk. Mérlegelhetjük: méltó-e az a férfi vagy nő, aki mellettünk van arra, hogy lemerítsen bennünket, vagy megérdemel-e a munkahelyünk annyi energiát, amennyit odaszánunk neki.

Lefáradni mindenképp le fogunk, hiszen végsősoron mind véges kapacitással rendelkező, lemeríthető ember-gépek vagyunk, akiknek töltődni kell a működéshez. A kérdés csak az, kinek engedjük meg, hogy lemerítsen.

Ajánljuk még:

MAGYARORSZÁG 7 CSODÁJA: RENDHAGYÓ PROGRAMAJÁNLÓNK
ÖNTUDATOS HAMUPIPŐKE, AVAGY HOGYAN PRÓBÁLTAM JÓ NŐ LENNI EGY GÁLAVACSIRA
„ELFÁRADT A LELKEM” – A DEPRESSZIÓ PUSZTÍTÓ LEHET, DE NEM VAGYUNK FEGYVERTELENEK

 
X
Már követem az oldalt