Jól jön egy kis változatosság a kisközönséget vonzó filmfesztiválok, baráti kávézgatások, majdnem ingyenes Normafa úti séták (tudtátok, hogy az utcazenészek felfedezték maguknak a Normafát?), és sátánista jógagyakorlásaim közepette. Egy teljes hétig féltett kincsként hordoztam magamban a gála gondolatát:
olyan leszek, mint holmi kémnő, öntudatos Hamupipőke, aki beépül oda, ahová senki sem hívta és ellopja az aranyos királyfi kezét.
Erre az én jó anyám azt kérdi, tudom-e már mit veszek fel – és ezzel mindent elront. Ahogy átgondolom a ruhatáramat, a szalagavató és a diplomaosztó messzi távolából ugyan feldereng egy-két ruhadarab, drága szüleim sokadik áldozata művészi neveltetésem oltárán, csakhogy ─ csodálkozzon, akinek ahhoz van kedve ─ mindegyik szűk. Ekkor következik be az első pánik sarkallta bevásárló körút, egy immár bizonyítottan túl közeli bevásárlóközpontban.
Koktélruha. Az elnevezés sokat ígér, szinte összefut a számban a nyál. Ugyan sejteni vélem, mit takar, mégsem tétovázok telefonos segítséget kérni egyik barátnémtól, akinek a férje diplomata. Nem tétováznék kölcsönkérni sem, de nincs szerencsém: már minden ruhája elrepült az új kirendeltség felé. Tanácsokat azonban ad, sajnos eleinte inkább kérdés formájában. Például: milyen az alakom a klasszikus besorolás szerint?
Tudva tudom, hogy dermedt értetlenségem bizonyára úgy hangozhat női olvasóim számára, mint mikor Sandra Bullock nem ismeri fel a rúzst a Beépített szépség örökbecsű első részében. Mégis ki kell mondanom, hogy Hart ügynökhöz hasonlóan nekem is csak homályos emlékeim voltak holmi körtékről meg almákról.
A tudattágító csetelés tíz órakor kezdődött.
Nyolchónapos terhes diplomatafeleség-barátném végül éjfélig küldözgette nekem a besorolásokat és színtérképeket, hogy vajon világos, sötét vagy közepes ősz vagyok-e. Esti magányomban igencsak eltűnődtem azon, mégis milyen megfontolások alapján vásároltam a ruhákat az elmúlt húsz évben? Ráadásul a negyedik internetes portálon böngésztem át a H alak meg az O alak, meg a többi jellemzőit, de hiába, még mindig nem tudtam eldönteni, meleg nyár vagyok vagy hideg tél, vállra hízom, vagy vádlira. No, jó, valamicskét azért felfogtam. Úgy döntöttem bordó ruhát veszek, ami minden emberi számítás szerint passzol a hajamhoz.
Kis kitérőnk után kanyarodjunk vissza a bevásárlóközpontba. Az első körutam hétfői napra esett, még négy teljes napom volt a gála előtt, hangulatom nyugodt, szinte magabízó. De lám, az emberek mily leírhatatlanul elfoglaltak errefelé, zörgő papírzacskóikkal (és néma vászontáskáikkal) úgy száguldoznak, hogy én is sietősebbre fogom lépteimet. Holmi akciók reményében bemegyek a legdrágább boltba, felpróbálok egy koktélruhát, s én, aki nem múló viszolygást érzek a tükörkép fotózásnak a gondolatára is, elégedetten lekattintom magam, s küldöm is szerte a világűrbe, ki-mit gondol, ugye-ugye-ugye jó lesz?
Hát nem lett jó.
Ettől mindjárt idegállapotba kerülök, úgyhogy inkább azonnal beülök egy kávézóba, ahol nemsokára feltűnik indonéz barátném, aki a nőknek ama (nagyobbik?) feléhez (klubjához?) tartozik, aki pontosan ismeri színét és besorolását. Egy óra elteltével indulnia kell, de én közben megint megtudok valamit, ezúttal az alsóneműkről. Nem, ezt nem árulhatom el. Egyébként az olvasók már biztosan tudják.
Helyszín: a túlságosan közeli bevásárlóközpont. Idő: délután két óra (négy órával a gála előtt). A következő gondolatok szinte a linóleumból bukkannak elő, ahogy elviharzom az ismerős világmárkáktól roskadozó kirakatok előtt: ha sikerülne sötétkék bolerót vennem, talán felvehetném a sötétkék cipőt (de nem sikerül). Marad a türkiz boleró, ebben az esetben fekete cipő kell. A fekete cipőhöz megy az irizáló táska? Irizáló, érdekes egy kifejezés…
„Nem vagyok egy magassarkús típus. Volt már szalagszakadásom, csigolyák közti porckopásom, a térdemet húsz éve nem tudom rendesen behajlítani, a bokám meg elég gyakran kifordul. Valami elegánsabbra gondoltam” ─ hadarom a cipőboltban, miközben igyekszem megfelelő távolságról is megszemlélni magam a tükörben. Mindezt azt útba épített doboz-torony szétrombolása nélkül. Ráeszmélek, hogy megint a lehetetlent kísértem, mert ezek a dobozok igenis oda vannak építve. Ebből megértem, hogy
nemcsak én nem vagyok tökéletes, a világ sem az.
Csodának csodája, az egyik cipő éppen jó. Az eladók lelkesülten biztatnak, s én rájuk hagyom. Így járok el a harisnyaboltban is. A nehezen kiválasztott selyemharisnyát egyébként már a harmadik ruhaboltban ottfelejtem, de a kedves biztonsági őr („szerencséje, hogy én találtam meg”), széles arcán büszke mosollyal, már nyújtja is felém ─ két és fél órával cammogunk a gála előtt.
Van már elegáns harisnyám, cipellőm, a boleróról nagylelkűen lemondok, egyedül a bizsubolt marad hátra, ahol egyetlen pár fülbevalót sikerül beszereznem, s mindehhez egy aprócska táskát (nem várt költség), ami az eladó szerint sokkal jobban megy a cipőhöz, mint amit én választottam.
Két órával a gála előtt repülök haza, hogy elvégezzem a tisztálkodás és hercegnővé avanzsálás utolsó elengedhetetlen lépéseit. A harisnyát a filmekben látott módon (csak fordított irányban) óvatosan felgurigálom és mire a kocsi értem jön, fél órája állok az ágy mellett szoborszerű mozdulatlanságban, részint hogy össze ne gyűrődjék a ruhaköltemény, részint, hogy a körömlakkot hamari száradásra bírjam (nem, nem voltam „körmösnél”, nem, a fodrászhoz sem mentem el).
Ki ez a nő? Semmi lifegő sál, kopott bakancs, kicsit túl nagy, vagy túl színes fülbevaló, szóval nem a szokványos én, de nem is egy idegen (n)ő. Némi méregetés után arra jutunk, hogy a fő dolog, vagyis a szimpátia megvan. Azt mondom neki, szép munka volt, és ─ tudod mit? A világ lehet, hogy nem tökéletes, de ez az álruha, Bridget, na, ez azért nem semmi!
Ajánljuk még:
