Ez a sport nem más, mint a pétanque.
A labda- és golyójátékok egyidősek az emberiséggel, hiszen a játékosság,
a kíváncsiság az emberbe van kódolva, a gömb, mint forma pedig mindenhol megtalálható a természetben. Azt tudjuk, hogy a mai golyójátékokhoz hasonló változatok már a középkorban népszerűek voltak a francia hadseregben. Annyira, hogy az akkori király meg is tiltotta a katonáknak, hogy játsszanak, mert túlságosak elvonta a figyelmüket a „komoly” dolgokról.
Ami azt illeti, nem tudom őket hibáztatni érte: én sem tudok rántott hús készítésen gondolkodni, ha épp dobálom a vasgolyókat. (Na jó, manapság már inkább az acél speciális ötvözeteit használják golyógyártásra.)
A pétanque egy olyan sportág, amiben alma méretű fémgolyókkal kell minél közelebb dobni egy kisebb, élénk színű fagolyóhoz, aminek öcsi a neve. A cél az, hogy a te csapatod golyói közelebb helyezkedjenek el az öcsihez, mint az ellenfélé. A meccset 13 pont elérésééig játszuk.
A férjemnek volt egy tanítványa, aki bosszantóan lusta volt, egykedvű, és eléggé ügyetlen is. Testnevelőként igazi kihívás egy ilyen diák. Küszködtek egymással egy darabig, amikor jött a szikra, hogy hátha majd a pétanque meghozza az áttörést. Hamar kiderült, hogy a srácnak kitűnő érzéke van hozzá. Annyira, hogy abban a tanévben a Diákolimpia országos döntőjében meg is szerezte az aranyérmet. Egy ilyen rangos eredmény a sportbeli sikerélményen túl nagyon értékes pontokat ad hozzá az egyetemi felvételihez.
Mint a legtöbb egyszerű dolog, a pétanque sem tűnhet elsőre túl izgalmasnak kívülről, de mint minden sportág esetében, minél többet foglalkozik vele az ember, annál inkább megmutatkoznak a mélységei, taktikai finomságai, trükkjei. Közel egy évtizede játszottam először pétanque-ot, azóta töretlen a szeretetem iránta.
Még kilenc hónapos kismamaként is versenyeztem Budapesten, a Római parton.
Sőt, az első kislányunk annyira nyugodt baba volt, hogy amíg ő a babakocsiban aludt, mi versenyezhettünk a férjemmel. Emlékezetes nap volt, mert egy nálunk sokkal jobb csapatot vertünk el 13-0-ra. Magunkat és az ellenfelet is nagyon megleptük a teljesítményünkkel.
A végén meg is kérdezték, melyik kocsival jöttünk, hogy tudják, melyik kerekét kell kiszúrni. Szerencsére nekünk csak babakocsink volt, de az megúszta.
A 13-0 végeredmény esetén érdekes és vicces hagyományt elevenítenek fel Franciaországban: annak a játékosnak, aki egy pontot sem szerzett a meccs során, meg kell csókolnia egy Fanni nevű nő fenekét. Ez a furcsa szokás a legendák szerint egy francia kisvárosban alakult ki, ahol egy kedves Fanni nevű pincérlány megengedte a veszteseknek, hogy megcsókolják az arcát.
Egy napon maga a polgármester veszített nulla ponttal és rögtön ment is behajtani a jutalmát. Ám a pincérlány nem kedvelte az urat, és, hogy ezt ki is nyilvánítsa felé, egyszerűen hátat fordított neki, felemelte a szoknyáját, megfordult és ezt mondta: „Ez csókold meg!” Mindenki legnagyobb döbbenetére a polgármester letérdelt, és két cuppanósat nyomott Fanni szebbik felére. Attól a perctől kezdve futótűzként terjedt a furcsa hagyomány az országban és a mai napig szinte minden helyen, ahol pétanque-ot játszanak, van egy kisebb-nagyobb szobor vagy kép, amelyen egy hölgy a szoknyáját emelve várja a veszteseket.
A pétanque nem az a testmozgás, amiben megizzad az ember. Maximum akkor, ha nyáron a tűző napon dobál, de nagyon jó labdaérzék és összpontosítás szükséges hozzá. Nem akarok Yoda mester-szerű mondatokkal élni, de érezni kell a golyót, érezni a dobókör és a célgolyó közötti távolságot. Fontos tisztában lenni azzal is, hogy mit szeretne a játékos elérni a
dobásával. Közelíteni az öcsihez, vagy kilőni az ellenfél golyóját. Ez abszolút egy olyan sportág, amiben bárki lehet jó. Erre én is remek példa vagyok.
Néha azon kapom magam, hogy az utcán azt nézem, hol van egy meccshez tökéletes, murvás terep.
A férjem pedig hajlamos séta közben a minél tökéletesebb dobómozdulat karlendítését gyakorolni.
Vagy amikor egy este végigdrukkolunk egy Masters de Pétanque közvetítést és jobban izgulunk, mint egy BL meccsen, tudjuk: minket beszippantott ez a rétegsport.
Ha valaki fejlődni akar ebben a golyójátékban, kifejezetten érdemes és hasznos nézni a profi meccseket. Ennek a világnak is megvan a maga Messije és Ronaldója, és pétanque őrültként furcsa, hogy sokan nem is tudják ki az a Dylan Rocher, Philippe Suchaud, vagy Henri Lacroix.
A filmvásznon is nagyon szeretjük felfedezni a pétanque-os jeleneteket. Louis de Funes, és Pierre Richard filmjeiben például a komikum van a középpontban, de aki a témában egy egész estés filmre vágyik, nézze meg a 2013-as Les invincibles című művet Gérard Depardieu főszereplésével.
Jelenleg Magyarországon még nem túl sok, de szerencsére egyre több igazolt játékos van, és aki versenyekre jár, az mindegyiküket ismeri, legalábbis látásból. Remélem, hogy a jövőben is sokan csatlakoznak táborunkhoz, és vásárolnak egy golyókészletet maguknak, vagy a párjuknak.
A pétanque tökéletes rekreációs időtöltés a családnak, barátoknak, munkatársaknak, mert
nagyon kevés kell hozzá, és ahhoz képest hihetetlenül be tudja vonni az embert, ráadásul a szabadban. Játék közben tényleg megszűnik a külvilág. Betelünk a fémgolyók erőteljes koccanásának összetéveszthetetlen hangjával, a feszült figyelemmel, a győztes pont diadalával, de ha nem nyertünk, akkor is a játék intenzív élményével.
Ajánljuk még:
TANULJUNK MEG SZAUNÁUL – AVAGY SZAUNAKULTÚRÁNK VAN, VOLT ÉS LESZ!
BÁRCSAK LENNÉNEK ASSZONYI DOLOGTILTÓ NAPOK! – EGY HAGYOMÁNYÉLTETŐ
NE FÉLJ A HIDEGTŐL: KÉNYSZERSZÜNET HELYETT MENJ SPORTOLNI, CSAK ÖLTÖZZ RÉTEGESEN!
