Túlzás lenne azt mondani, hogy alig vártam a nyár végét gyerekkoromban, de ha már úgyis eljött, igenis izgatott voltam az iskolakezdés előtti napokban. Végre elmentünk megint az írószerboltba, hogy megvegyük az új ceruzákat, filceket, füzeteket és radírokat a közelgő tanévre. Ez volt az az üzlet, ahová ha beléptem, mindig úgy éreztem, egy csodálatos és izgalmas világba csöppentem. Tele volt színekkel és illattal. Szinte szertartásszerűen válogattam, alaposan meggondolva, hogy melyik gyurma és ecset lesz a legmegfelelőbb arra, hogy a következő néhány hónapban a rajzzsákomban lapuljon, mígnem a tanító néni felszólít bennünket az elővételükre. Mindig egy szatyornyi kinccsel tértünk haza az augusztus végi tanszervásárlásból.
A szobámba vonultam, újra és újra előszedtem azokat, forgattam és nézegettem, alig vártam, hogy kezdődjön az iskola és használhassam őket.
Eltelt jónéhány év, és néhány napja a magam szemével láthattam, ahogyan a barátnőm hétéves kislánya ugyanezt teszi. Nemrég egy nyárvégi, talán idén az utolsó kerti partin voltunk náluk, ment a ramazuri az udvaron néhány héttel ezelőtt felállított medencében, a bográcsban rotyogott a marhapörkölt. Mint általában a gyerekek, Verus is addig ugrált, csapkodott és sikoltozott a vízben, amíg el nem kezdtek remegni a már-már lilába forduló ajkai. Határozottan állította, hogy nem fázik, nagy nehezen sikerült csak kihívni a medencéből. Előbb egy törülközőbe csavarva vacogott a körtefa alatt, majd beszaladt a házba átöltözni. Mikor újra kijött közénk, hozta megmutatni a legújabb szerzeményeit.
Leült a mellettem üresen álló műanyag székre, és az asztalra tette tavalyi, lila-fekete tolltartóját, aminek közepén egy türkiz csillag ragyogott. Elhúzta a cipzárt és
mint egy ereklyét, úgy vette elő belőle a rózsaszín rottringot a hozzá tökéletesen passzoló radírral együtt.
Még az új rotringhegyeket rejtő műanyag doboz is rózsaszín volt – utóbb kiderült, hogy a három együtt egy szettet alkot. A maradék zsebpénzéből még egy második rózsaszín radírt is tudott venni magának, ezzel bővítve a repertoárt.
Második osztályba készül. És várja. Szeretne találkozni a közel fél éve nem látott osztálytársakkal és tanító nénikkel. Szeretné felvenni a hátára az iskolatáskát, hogy abból húzza elő a tolltartót, amiben ott lapulnak majd régi és új kincsei. Szeretné, hogy végre elmeséljék egymásnak a többiekkel, kivel mi történt a hosszú-hosszú hetek alatt, de főleg a nyáron. Találkozhat a barátnőivel és azzal a kisfiúval, akinek ha kimondja a nevét, egy kicsit félénkebben mosolyog, de ugyebár nagyon jó barátok. Azt mondta, a tanulást is várja, bár nem tudja, mit fognak tanulni, hiszen ő már tud írni és olvasni. És magyaráz, és beszél, miközben forgatja a kezében a radírt és a rottringot, visszateszi, előveszi, az ujjai közé próbálja, hogy megnézze, milyen lesz majd használni...
Én meg hallgatom és majd’ megzabálom, olyan aranyos. És eszembe jut, hogy én is mennyire vártam az iskola első napjait. Hogy írhassak az új ceruzámmal, az új füzetembe. Számomra kétségtelenül az írószerboltban való bevásárlás volt a legjobb része a készülődésnek. Sőt,
az írószerbolt a mai napig a szívem csücske. Még mindig érzem azt a gyermeki izgatottságot, amit akkor éreztem.
Megannyi szín és friss papírillat. Képtelen vagyok betelni vele.
És talán nem csak én.
Ajánljuk még:
ISKOLATÁSKA, FESTETT KÖRÖM, VILÁGŰR – MI SZÉP EGY GYEREK SZERINT? ÉS SZERINTED?
SOK A MEMORITER AZ ISKOLÁBAN? NEM BIZTOS, HOGY FELESLEGES!
ÍGY BESZÉL A SAKÁL, ÉS ÍGY A ZSIRÁF: ERŐSZAKMENTES KOMMUNIKÁCIÓ, EGY JOBB VILÁGÉRT
Online oktatás – viszlát, mi szerettünk!
