Amikor nincs kedved dolgozni: 5 kifogásra 5 válasz

Aktív

Amikor nincs kedved dolgozni: 5 kifogásra 5 válasz

Bizonyára mindannyian találtunk már olyan kifogásokat egy-egy feladat elvégzése előtt, amiről mi is tudtuk, hogy csak halogatás, mert úgysem ússzuk meg a feladatot. Mégis hagytuk magunkat rávezetni az időpocséklás útjára, a munka azonban megvárt, így kénytelenek voltunk valahogy megbirkózni vele. Mutatunk egy másik utat: íme öt hétköznapi ötlet a halogatás helyett.

Mindig egy kicsit megnyugtatónak találom, amikor egy hiányosságomat másoknál is felfedezem, aztán eszembe jut, hogy nekem attól még nem lesz jobb, és attól még nyugodtan tehetnék is ellene. Ilyen többek között az is, amikor úgy érzem, nincs kedvem dolgozni. Elkerülhetetlen az érzés még akkor is, ha szeretem a munkám és szívesen csinálom. Mert rendre jönnek az olyan napok, amikor nyűgössé válik egy feladat. Nem kell félteni, mert alighanem a halogatás egyik legnagyobb bajnoka vagyok, aminek persze általában megvan a böjtje: feltornyosulnak a feladatok, kapkodva végzem a dolgom,

vagy egyszerűen csak stresszelek és pánikolok,

miközben megfogadom, hogy ilyet többször soha, de tényleg… És pár hét múlva megint.

 A halogatás mindenkivel előfordul valamilyen mértékben. Van, aki csak néha fáradt, kedvtelen, másokra viszont kifejezetten jellemző. Voltak olyan munkatársaim, akik reggel nyolctól maguk előtt tolták a munkát, akár kora délutánig is, hogy a munkaidő vége előtt kétségbeesve szembesüljenek azzal: „Már ennyi az idő?” Ezt szerencsére általában sikerül elkerülnöm, az utolsó előtti pillanatban mindig van egy nagy levegő, amitől megemberelem magam. De volt már rá példa, hogy addig húztam-halasztottam egy feladatot, ameddig nagyon késő lett: ilyenkor is meg kell csinálni a feladatot, csak nagyon frusztráló, hogy végül a szeretteinkkel tölthető szabadidő és az alvás rovására zajlik le a folyamat, így állandóan azon kesereg az ember, bárcsak ne lébecolt volna, mennyi mindenről marad most le, az egész életéről.

Tanulmányok is születtek arról, hogy a halogatás fokozza a stresszt, csökkenti a teljesítményt, ráadásul még rossz egészségi állapothoz is vezethet.

Ezt a bizonyos halogatást pedig azok a kifogások táplálják, amikből Dunát lehetne rekeszteni – szerintem mindenkinek van bőven a tarsolyában néhány, előfordultak vele ezek az érzések.

„Azt sem tudom, hol kezdjem.”

Kicsit ellentmondásos módon gyakran érezhetjük magunkat ledermedve, amikor egy nehéz feladattal állunk szemben. Pedig éppen akkor értékelődik fel az idő, minden másodpercre szükségünk lenne a munka elvégzéséhez. Ahelyett, hogy elkezdenénk, ilyenkor csak állunk és a csodára várunk, holott a probléma ettől nem oldódik meg, csak rosszabb lesz. Ebben az esetben a legjobb, ha egyszerűen belefogunk. Akárhogy is, keresünk egy részt, amit valahogy el tudunk kezdeni,

aztán út közben alakulni fog majd a dolog, kiforrja magát a megoldás.

Mint ahogy ez következik be akkor is, amikor az utolsó pillanatban fogunk neki, csak akkor már hiába látjuk, milyen jól is megy ez, és megint jön a nyavalygás, hogy ha időben kezdem volna, sokkal jobbat tudtam volna letenni az asztalra. Könnyíthetünk a helyzeten esetleg azzal is, hogy rövidebb időszakokra osztjuk fel a rendelkezésünkre álló időt, és ezek mentén haladva végezzük a részfeladatokat, így a lehetetlen egyszeriben megvalósíthatóvá válhat.

„Túl sok minden zavar, így nem lehet dolgozni.”

Mondhatnánk azt is, minden kezdet nehéz. S ha ráadásul még kedvünk sincs dolgozni, hirtelen minden apró zaj, mozdulat vagy bármilyen külső tényező zavaróvá válhat. Ez logikus is, amikor van motiváció, akkor az ember szárnyal, akkor röhögcsélhetnek mellette a kollégák, a gyerek kapaszkodhat a hátára, filmet nézhet mellette a férj, semmi nem fogja igazán akadályozni. Viszont amikor nincs motiváció, akkor mindez nem idegesítő körülmény,

hanem valójában kapaszkodó, amin keresztül ki lehet húzni magunkat a munkából, bele a terelésbe,

amikor leveleket olvas inkább az ember, híreket böngész, kinyitja a közösségi oldalait, ő is röhög a kollégákkal, elmosogat inkább és egyebek. Persze, ha közel már a határidő, az a legjobb motiváció, akkor hirtelen szuper módon ki lehet zárni megint mindent.

Tehát ha valamilyen feladatban nincs más motiváló erő, mint a határidő, akkor teli kell pakolni az életünket ilyenekkel. Mondjuk, mielőtt elindulok a fodrászhoz, ezt be kell fejeznem, mielőtt hazajönnek a családtagjaim, vagy én megyek haza a munkából, végeznem kell, stb. Persze, el is kell hinni, hogy ezt muszáj befejezni addig, hogy ez élet-halál kérdése.

„Olyan könnyű ez a feladat, ráér még elkezdeni.”

A túl könnyűnek tűnő feladatok is meglepően veszélyesek lehetnek, valahogy úgy képzeljük, hogy nem kerülnek semmi időbe, úgy tervezzük meg a napot, mintha ez nem foglalna el belőle részt, valamiféle kis lyuk lenne a napban, hogy ebéd előtt még nincs rá idő, de ebéd után meg azt képzeljük, már valahogy készen lesz, és akkor haladhatunk más dolgokkal. Pedig sajnos, ez nem így van. Alábecsülhetjük az elvégzésükhöz szükséges időt, és csak halogatjuk őket, mígnem kiderül, túl kevés időt hagytunk az elvégzésükre – legalábbis arra, hogy a lehető legjobban végezzünk velük. Jártam már így én is, szerencsére megtanultam a leckét, legalábbis úgy érzem. Azt szokták tanácsolni, ha egyszerűnek tűnő feladatot kapunk, próbáljuk meg egy nagyobb egészbe belehelyezni, és kicsit fontosabbnak, nehezebbnek látni.

„Nem szeretem az ilyen feladatokat, nem is érdekel az egész.”

Bizony, néha nem a feladat nehézségi fokozata rémisztő vagy adhat okot a lekicsinylő halogatásra, hanem az, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit valamiért nem szeretünk, nem érdekel bennünket, vagy nagyon unjuk. A probléma ilyenkor az is lehet, hogy egy igazán érdekes munkának a jutalma önmaga, a kihívást jelentő munkának a jutalma pedig az eredménye. Viszont az unalmas, érdektelen munkához semmilyen jutalomérzés nem kapcsolódik, se közben, se utána. Nem érezzük azt a jó érzést, hogy na, ezt is megoldottam, büszke vagyok magamra, mert az valahogy semmi. Szóval, teremtsük meg az értékét! Igenis ez is egy olyan feladat, amiért jutalom jár. Jó stratégia lehet úgy gondolni rá, mintha az lenne a spenótfőzelék, amit nem kedvelünk annyira, de ha megettük, jöhet a desszert – vagyis adjunk magunknak ezután is pihenést.

„Ezt én képtelen vagyok megcsinálni.”

Volt már szerencsém ehhez az érzéshez is: egy olyan feladatot kaptam, amiről első, de még második látásra is azt mondtam, ez nekem túl nagy falat, én ezt nem tudom megcsinálni. Nemhogy elkezdeni nem tudtam, de már eleve kudarcra ítéltem magam. Sőt, folyton arra gondoltam,

mi lenne, ha visszaadnám, olyan jó lenne megszabadulni a nyomás alól, milyen boldog lehetnék!

Végül némi halogatás után segítséget kértem egy kollégától, hogy szerinte hol kellene kezdenem. Rájöttem, nem szabad ilyen helyzetekben sem kétségbe esni, csak kérdezni, kérdezni, próbálkozni, valahogy elkezdeni, aztán majd jön a megoldás. Bízzunk önmagunkban, és induljunk ki abból, mennyi mindent sikerült már megcsinálnunk. Ilyenkor sokszor az segíthet, hogy nem a lehetetlennek tűnő sikerre koncentrálunk fejben, hanem arra gondolunk, hogy igen, talán nem fog sikerülni, de mi megtesszük, ami tőlünk telik maximálisan, beleadunk anyait-apait, akkor a végén lelkifurdalás nélkül mondhatjuk, ehhez mi kevesek vagyunk, elnézést. Ilyenkor általában pont ezért is jön össze a végén. Megint csak rá fogunk jönni, hogy fölösleges volt aggódni és halogatni, legközelebb csak időben és határozottan el kell kezdeni.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X