Merre, hogyan?
Mit tudom én.
Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.
Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.
Egyszer valaki, aki már leélte az élete javát, ezzel a Pilinszky verssel magyarázta el nekem, mit érez, amikor visszatekint az elmúlt évtizedeire. „Fiatalon az ember dolgozik, küzd, hogy haladjon. Ő sem tudja merre, valahová előre, ahol a jobb élet várja. Öregkorában aztán rájön, hogy igazából talán sosem érkezik meg.”
Mégis, manapság az élet értékét sokan a produktivitásban (vagy annak hiányában) határozzuk meg. Vagyis abban, hogy milyen gyorsan tudunk „haladni” egy bizonyos, általunk kitűzött cél felé. Az elmúlt egy évben talán még egyértelműbben kiütközött, hogy milyen mértékben helyezzük minden más elé a produktivitást, amikor a személyes sikerességünkről, vagy éppen sikertelenségünkről gondolkodunk. Hiszen annak biztosan teljesebb, jobb az élete, aki a négy fal közé zárva töretlenül dolgozik tovább, ha kell, online vállalkozást indít, szabadidejében sütni tanul, vagy jógacsatornát indít a Youtube-on. Hiszen az első kérdés, amikor felhívjuk az ismerőseinket, gyakran arra vonatkozik, hogyan tudott a bezártság hónapjaiban a lehető legtöbbet dolgozni, produktívnak maradni, tehát „hasznosan eltölteni az idejét”.
Ez persze érthető is, hiszen a nehéz időkben abba kapaszkodunk, amit irányítani tudunk. És vágyunk is az irányításra, azt akarjuk érezni, hogy az életünk minősége csakis tőlünk függ. Hogy mindig ott van a lehetőség, hogy keményebben dolgozzunk, hogy újratervezzünk, és akkor minden rendben lesz, rajta fogunk maradni azon az úton, amin haladnunk kell, hiszen ezt így terveztük el, ezért így is kell lennie.
De kérdezem én tőled, aki egész életedben hajnalban keltél és éjfélkor feküdtél, hétvégén is dolgoztál, a nyaralásra is magaddal vitted a laptopod és szabadidődben is az önfejlesztés volt az egyetlen olyan elfoglaltság, amit lelkiismeretfurdalás nélkül tudtál űzni: téged talán nem érinthet az a válság, ami sokunk életét teljesen felforgatta? Neked egyedül képesnek kellene lenned arra, hogy „saját szerencséd kovácsaként” a megszokott, „helyes” mederben tartsd az életed?
Persze, távol álljon tőlem, hogy bárkit nihilizmusra bátorítsak – még akkor sem, ha tudományosan bizonyított tény, hogy a szerencsének sokkal nagyobb köze van a sikerhez, mint azt sokan gondolnák. Hiszen ha így is van, még mindig több esélyünk van a boldog, sikeres életre, ha teszünk érte, mint akkor, ha várjuk a sült galambot.
Azt viszont akkor sem érdemes elfelejteni, hogy a produktivitás nem egyenlő sem a testi, sem a lelki egészséggel.
Sőt, továbbmegyek: önmagában jó emberré sem tesz. Még akkor sem, ha a mai, emberközpontú helyett inkább munka- és sikerközpontúnak nevezhető világunkban úgy hiszünk ennek ellenkezőjében, mint valami vallási dogmában. Képesek vagyunk bűntudatot érezni, amiért egész nap „nem csináltunk semmit”, csak egy régi barátunkkal beszélgettünk, sétáltunk egy nagyot, ebédet főztünk és a gyerekünknek segítettünk megtanulni valamelyik szorzótáblát.
Mert ez mind szép, de hogy jutottunk általa „előre”? Például úgy, hogy emlékeket gyártottunk, amik akkor is meglesznek majd, amikor az anyagi javaink már lehet, hogy nem. Tettünk a saját egészségünkért, a gyerekünk jövőjéért – talán többet, mintha összedolgoztunk volna neki egy új cipőre valót, aztán elküldtük volna azzal, hogy túl fáradtak vagyunk vele foglalkozni. Ez mind munka, még akkor is, ha a szomszédunk, kollégáink nem ezek miatt fognak ránk és a sikereinkre irigykedni.
Apropó vallási dogmák: a középkori pestisjárványok során a katolikus egyház azt kérte a híveitől, imádkozzanak Istenhez, és ő majd megszabadítja a világot a betegségtől. Az isteni beavatkozás azonban elmaradt, így az embereknek megingott a hite az addigi világrendben, és ez hozzájárult az egyház hatalmának meggyengüléséhez és a reformáció kialakulásához is.
Talán ez a közösen átélt válság (vagy talán eljövendő válságok egy sora) előbb vagy utóbb ráébreszti majd a mai társadalmat arra, hogy a hét főbűn közül a lustaság csak az egyik,
és nem az, amit leküzdve minden problémánk hirtelen megoldódik majd.
Talán nem azért voltunk képtelenek az általunk legfontosabbnak tartott emberekkel egyfolytában egy fedél alatt lenni, mert nem voltunk elég elfoglaltak, azaz nem volt, ami elterelte volna róluk a figyelmünket. Esetleg arra is, hogy mindegy, mi hogyan képzeltük el az életünket öt, tíz, vagy huszonöt év múlva (vagy egy ma divatos kifejezéssel élve „hogyan vizualizáltuk a céljainkat”), és hogy mit teszünk azért, hogy eljussunk oda, talán mégis teljesen máshol leszünk majd, és azzal sem lesz semmi baj, mert az akkori fejünkkel azt a helyzetet gondoljuk majd jónak. És talán még ott sem fogjuk azt gondolni, hogy végleg megérkeztünk.
Ajánljuk még:
„MUSZÁJ RÖHÖGNI. MUSZÁJ BŐGNI” – LEGJOBB SZAKÍTÁSAINK TÖRTÉNETE
TÉLEN-NYÁRON PULCSIT ADTAM VOLNA A GYEREKEIMRE, CSAK HOGY ÉREZZÉK A SZERETETEM
SZERETETTEL BÚCSÚZIK A MI ÖRÖK OVINKTÓL: FOGKEFEANYA, ESERNYŐANYA ÉS SZŐLŐANYA
Higgyünk az idősek bölcsességében: takarékoskodjunk úgy, mint ők
Sok kérdést felvet az, mikor úgy döntünk, ideje takarékoskodni kicsit, hónapról hónapra félre tenni. Az első kérdés rendszerint az, hogy (ugyan már) miből? A másik, hogy mekkora összeget érdemes félretenni?
