Szeretettel búcsúzik a mi örök ovinktól: FogkefeAnya, EsernyőAnya és SzőlőAnya

Marika néni, Andi néni és Nusi néni – harminc év távlatából is jól emlékszem két óvónőmre és dadusunkra. Le tudnám rajzolni szeretett óvodám alaprajzát, előttem van néhány régi játék képe, és megannyi emlék él bennem erről az időszakról. Már a gyerekeim is tudják, hogy Ádámba voltam szerelmes, és azt hiszem, ő is belém. Felidézem, amikor már takarították az ovit, a nővéremmel pedig anyát vártuk türelmesen, aki általában lóhalálában rohant értünk a munkahelyéről. Emlékszem a benti szandálomra, a kedvenc pörgős szoknyámra (amit aztán mindkét lányom hordott saját ovijukban), hogy a rajzaimon magamnak mindig piros hajat álmodtam, hogy minek öltöztem farsangkor, az anyák napi versikémre, és hogy mindig ragaszkodtam ahhoz, hogy a testvérem mellé tegyék a kinyitható ágyam. Szerettem oviba járni.

Ki tanított szépre, jóra, mintha édesanyám volna?

Az óvoda kezdete hatalmas mérföldkő egy hároméves életében. És a szülőknek is. Ma már másodikos lányom korábban nem járt bölcsődébe, ezért a mi első nagy elválásunk az óvodához köthető. Sosem felejtem el a leendő óvónők családlátogatását, és azt a szeptember elsejét, amikor reggel ott kellett hagynom egy idegen helyen a kislányom. Már nagyon várta az ovit, ahogyan én is, mégis lélekben készülnöm kellett az első elköszönésre. Kézenfogva léptük át a barátságos intézmény küszöbét, és együtt sétáltunk fel az emeleti csoportszobába. Bekísértem a hároméves gyerekemet, aki addig csak elvétve volt távol tőlem, és abban a pillanatban inkább hazafutottam volna vele, mint hogy otthagyjam őt. Több gyerek sírt, másokat az anyjuk combjáról kellett lefejteni, mindegyik pedagógus ezerfele szakadt, apukák viharzottak le a lépcsőn szemüket törölgetve. Ez lenne a nyugalom szigete? Megrémültem, és átvillant az agyamon, hogy

„te jó ég, ez nem egy kedves kis hely, hanem egy őrültek háza! Komolyan itt kell hagynom az én kicsikémet?”

Ahogyan a többi szülő, úgy én is próbáltam palástolni kezdeti riadalmam, mert nem jó, ha azt látja a gyerek, hogy anya fél, anya mindjárt sír, anya már bőg is. Aztán a lányom – mit sem törődve a körülötte kialakult káosszal – levett a polcról egy kirakóst, és leült játszani. Álltam mellette, mint bálám szamara, és bámultam bután. „Akkor én most elmegyek, és majd ebéd után jövök érted, jó?” – böktem ki félszegen, kezdődő gombóccal a torkomban, mire a lányom Buddha-nyugalommal közölte, hogy „jó, szia mama!”. Szeretne maradni, örül az ovinak, nem bánja, ha elmegyek. Nincs baj! Mosolyogva megpusziltam, megöleltem, aztán kirohantam a csoportszobából, le a lépcsőn szemeimet törölgetve, át az udvaron egészen hazáig. És bőgtem.

Mert az első elválás sokszor a szülőnek nehezebb. Megsiratjuk egy csodálatos korszak végét, elbúcsúztatjuk a GYES-kontyot és a farmer-póló kombót, a délelőtti játszóterezéseket, az ebéd utáni közös alvásokat. Valami véget ér. És ezzel együtt kezdődik egy új, aminek első lépcsője, hogy vadidegen emberekre bízod legféltettebb kincsed, mégis valamiért rögtön elhiszed nekik, hogy a legjobb kezekben lesz. Mert bizony az első nap sokkja után azonnal tudtam, hogy olyan óvónők és dadusok veszik körül a lányomat, akik szeretik, akik mind szakmailag, mind emberileg magas színvonalat képviselnek. Tudtam, hogy törődnek vele (és másik húsz gyerekkel), gondoskodnak róla (és másik húsz gyerekről), és olyan értékekre tanítják, amik elengedhetetlenek egy kisgyermek hétköznapjaihoz. Az első nap duzzogott a lányom, amikor érte mentem – nem akart hazajönni, annyira jól érezte magát. Aztán pár nap múlva reggel elpityeredett, mert egész nap hiányzott neki a családja. De ez a néhányszor legörbülő szájacska az elválásnak szólt, ami teljesen természetes, hiszen mindenkinek hozzá kell szoknia a merőben új helyzethez. Szeretett óvodába járni. Négy éven át örömmel léptük át az intézmény küszöbét. Bőgtem, amikor elballagott.

Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút

Alig emlékszünk három-négyéves korunkból valamire, de az óvodai létünk, az érzések, amik akkor jártak körül, mégis megmaradnak. És az, amit ott kapunk, belénk ivódik, a bőrünk alá kúszik, hozzájárul személyiségfejlődésünkhöz, megteremti a stabil alapokat az iskolához, és biztonságérzetünk is megszilárdul. Rengeteget tanulunk, és észre sem vesszük. Ezeket az értékeket kis ballagási batyunkban mind továbbvisszük. 

Idén is lezárunk egy szeretett korszakot, örökre búcsút intünk a mi ovinknak. Júniusban (ha a koronavírus-járvány engedi) ikreim iskolába ballagnak. Én pedig egy hatéves fejezetet zárok le. Nyilván bőgve. Kislányom és kisfiam is szeretett óvodába járni, őket is olyan pedagógusok terelgették, akiket nemcsak gyerekeim, hanem én és a férjem is örökre a szívünkbe zártunk. Bár eleinte ikreimmel is félve léptük át a barátságos intézmény küszöbét, mégis tudtuk, hová érkezünk, mi vár ránk, mennyire jó lesz. Velük is éppoly szerencsénk volt, mint a nagylányomnál:

a kezdeti káosz hamar békévé csitult, és szülőként valahogy mindig úgy éreztük, az oviban egész évben hétágra süt a nap.

A kertész, a takarítók, és az összes alkalmazott zsigerből gyerekbarát. Fogalmam sincs, hogy az óvónők és dadusok honnan szerzik a mindennapi muníciót. Mert ők nemcsak mosolyra fakasztanak, könnycseppet szárítanak, szorosan ölelnek, játszva tanítanak és nagyon szeretnek egyszerre húsz gyereket, hanem még a szülőknek is egyfajta lelkisegély-szolgálatot nyújtanak. Egész nap fogják a gyereked kezét, és a tiédet sem engedik el, miközben reggel késve szaladsz a troli után, beülsz egy fontos értekezletre, sietsz a munkáddal, hogy időben visszaindulhass oda, ahonnan reggel elmentél. A nyugalom szigetére. 

Továbblépünk, mert az élet már csak ilyen. Újra elérkeztünk egy fontos mérföldkőhöz. Most már három iskolatáska várja nálunk a szeptembert, hamarosan kiürül utolsó két ovis zsákunk, és imádott jelük helyett, nemsokára saját nevüket írják a papír jobb felső sarkába a gyerekeim. Itthon maradnak az alvós állatkák, többtucat ceruzát kell kihegyeznem reggel 6-kor, és már csak a kerítésig kísérhetem izgatott fészekaljam. Reggelente már mindannyian balra kanyarodunk, egyikőnk sem indul el az egyenes úton, az óvoda irányába. Néhány nap múlva lezárom gyerekeim ovis emlékdobozát, amiben ott rejtőzik megannyi anyák napi meglepetés, aprócska rajz, kézzel készített karácsonyi képeslap, születésnapi mütyür, az udvaron kipotyogott tejfogacska. Átadjuk lakályos helyünket a következő „kicsiknek”, akiknek ugyanolyan csodás éveket kívánunk, mint amiket mi együtt, és külön-külön életünk át!

Nem vagyok szomorú, hiszen szép élményekkel, feledhetetlen pillanatokkal és értékes idő számtalan emlékével távozunk. Mégis ugyanolyan gombóc növekszik a torkomban, mint amikor először kellett otthagynom a gyerekeimet. Hiányozni fog. Hálával telve lépjük át utoljára a nyugalom szigetének küszöbét. Mindent köszönünk!

Szeretettel búcsúzik a mi örök ovinktól: FogkefeAnya, EsernyőAnya és SzőlőAnya