„Muszáj röhögni. Muszáj bőgni” – Legjobb szakításaink története

Vasárnap késő délután. Egy POSZT-előadás után megyek „haza” a közös kollégiumi lakrészbe, ahonnan – mint később kiderül – épp aznap, távollétemben költözött el az, akivel sokáig szerelemben, boldogságban éltünk ott. Ez június eleje, eddigre kb. egy hónapja tudom, hogy vége, de egyikünk sem lép. Én még nem hiszem el, ő nem tudja, mit akar. Arcon vág a kiürített helyiségek látványa, hirtelen valahogy kevesebb lesz a levegő, konkrétan szúr a szívem. Minden egyszerre, és annyira fáj, hogy le kell ülnöm. Aztán felpattanok, szekrényeket nyitogatok, csóválom a fejem; nem hiszem el, nem fogom fel. Emlékszem egy hosszú pillanatra: nézem az esőáztatta úttestet az ablakból, ahogy a lámpák fénye néhol megtörik, és arra gondolok, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz. Mindenem remeg. Magamhoz veszem a telefonomat, és elindulok. A környéken több cimborám is lakik, random cikázok a panelek közt, ahogy eszembe jutnak. Szakad az eső. Épp senki nincs otthon. Próbálok hívni embereket, pont nincsenek a városban, baj van?

Nem, majd beszélünk, helló. Nem tudom meddig csatangolok, néha rám tör a sírás, folynak a könnyeim. Ha találkoznék valakivel sem lenne annyira feltűnő, mint az, hogy szétázva (amúgy rövidnadrágban, pulóverben) ténfergek.

Nincs semmi baj, mantrázom magamnak.  

Milyen lenne, ha lenne, gondolom.

Muszáj röhögni.

Muszáj bőgni.

 

Az egyik barátnőm, aki nem vette fel a telefont, visszahív.

Eeheelmeheeent – sírom bele a telefonba. Képben van. Meg úton a reptérre, hajnalban indul a fiújához Hollandiába. Kérdezi, én hol vagyok. Hát mit tudom én. Valahol Uránvárosban. Oké mondja, kitalálunk valamit, nyugi. Olyan jól mondja, hogy nyugi, hogy minden valós körülmény ellenére átmenetileg tényleg lehiggadok. Ha a Helga azt mondja, hogy minden rendben lesz, akkor úgy lesz. Elköszönünk. Nem sokkal később legalább hárman felhívnak, olyanok, akiket én nem kerestem. Csak úgy érdeklődnek, hogy vagyok. Nem gyanús, hogy mi a fenétől jutok eszükbe hirtelen. Sokkal, de tényleg, évekkel később esik le, hogy Helga volt az őrangyal: próbált valakit találni mellém, ne maradjak egyedül.

Végül valahogy Gáborral összelogisztikázzuk, hogy nemsokára beér a busza, egy ideggyógyász hangján és türelmével többször is elmondja, hogy menjek a POTE elé, és ott várjam meg. Mire találkozunk, már kék a szám, csavarni lehet belőlem a vizet és nem tudok beszélni a vacogástól. Szegény, nem így tervezte az estéjét, de szó nélkül felsétálunk az albérletébe, forróvizes lavórt tesz a lábam alá, ad törölközőt és bodzaszörpöt. A tea elfogyott, erősebbel meg sajnos nem készült, mondja.

Az estéből aztán már csak foszlányok vannak meg: rémlik, hogy beszélek, hogy beszél, hogy hallgatunk. Megnyugtat amúgy a jelenléte, bár vigasztalni nem igazán tud, de mond olyat is, amivel megnevettet, ez már önmagában teljesítmény. Szétzuhanva is felmérem, hogy ez most valahogy nagy dolog, nem mintha szuicid terveim lettek volna erre az éjszakára, de már akkor úgy érzem, hogy a lavórral, a bodzaszörppel meg a nevetéssel megmentette az életem, és tudom, hogy ezt soha nem felejtem el neki.

Későn alszunk el, az utolsó gondolatom, hogy reggel be kell mennem antropológia ZH-ra. Erre aztán valahogy nem kerül sor, csak 10 körül vagyok képes eljutni az egyetemre.

Az első, akivel találkozom a parkban, persze Ő.

Helló.
Helló.
Hogy vagy?
Jól – mondom – megyek az indexemért.
Aha.
Szia.
Szia – mondja, és a kezembe nyomja a nála lévő almát.

Állok a parkban, hosszan nézek utána.

Évának almát? Ez hülye, gondolom, mit akart ezzel az almával, őrület, és az első szembejövőnek elajándékozom. 

Érzem, ahogy döbbenten utánam néz, de én valahogy felszabadulok: mosolyogva fordulok szembe a széllel, és azt gondolom: ez most borzasztó, de ezután is lesz élet, valahogy. Optimizmusom pillanatnyi, ahogy jött, úgy illan el, de még sokáig emlékszem az érzésre, ha aktuálisan nem is hiszek benne.

A következő két hétben sokakkal találkozunk erre-arra. A város különböző pontjain kötünk ki: lépcsőkön, tereken, sörözőkben, teraszokon, játszótereken üldögélünk, álldogálunk, és különböző emberek mesélnek korábbi szakításaikról.

Én legtöbbször hallgatok. Méltányolom a szándékot, de nem tudok mit mondani, a fájdalmam nem lesz kisebb egyik történettől sem. Ez csak a sokadik után derül ki, akkor még nem vagyok ilyen okos.

Valamikor eszembe jut Helga. Totálisan elveszett időérzékkel mégis úgy gyanítom, talán már eltelt egy hét, vagy tíz nap, talán közben megérkezett.

Néhány újabb nap alatt erőt veszek magamon és felhívom. Sokáig nem érem el, és amikor végül igen, kiderül, hogy egy csodálatos hét után, az utazása előtt, a vasárnapi ebédnél szakított vele a fiú. Ő hazarepült, és azóta nem nagyon mozdul ki.

Sokáig nem találkozunk, nincs mit mondanunk.

20 évvel később egy nyári késődélután felugrik hozzám Gábor. Hosszú napokon vagyok túl, sokat dolgoztam, aznap korán terveztem lefeküdni, már pizsamában vagyok. Csevegünk kicsit, aztán elindul haza. Lekísérem. A ház előtt még váltunk néhány mondatot, míg rágyújt, leülünk a lépcsőre.

Ma volt a válóperem – mondja hirtelen.

Hát – mondom – ez durva, nem is akartad elmondani?

Végül arra jutunk, hogy erre inni kell, elvégre a válás az nagy és komoly dolog.

Pizsamában (póló, rövidnadrág) és papucsban elmegyünk az 50 méterre lévő éjjelnappaliba, de nincs jégerük.

Menjünk el a Tescóba – mondja –, itt áll a kocsi.

Pizsamában? Ne szórakozz – mondom, és röhögök.

Ma váltam el, és egyszer élünk – mondja, és velem nevet.

Az más – mondom –, akkor menjünk.