„Soha nem éreztem olyan magányt, mint ott, az esőtől lucskos csalános szélén”– Az én Caminóm, az én utam

Mi nem az egész utat vállaltuk, nem volt se annyi időnk, se annyi pénzünk, noha 2009-ben, amikor mi vágtunk neki a zarándokútnak, még fillérekért lehetett szálláshoz jutni arrafelé. Viszont így sem engedhettük meg azt, hogy 35-40 napon keresztül kilépjünk a saját életünkből. Engem négy gyerek várt haza, köztük az akkor kilencéves kislányom. Azért több mint 200 kilométert gyűrtünk le körülbelül 6 nap alatt, és az nagyon is szép túrateljesítmény volt – kifejezetten tőlem, mert akkoriban nem fordítottam gondot az egészségre. A tapasztalatok pedig velem vannak azóta is.

A Caminón elsőként azt tanultam meg, hogy nem kell mindenkinek ugyanazt az utat járni és a megtett kilométerek is eltérhetnek. Ez nem verseny. Ahogy az emberi élet sem verseny, bár sokan szeretnék ezt elhitetni velünk…

Szerintem azt kell tudatosítani önmagunkban, hogy mindenkinek saját útja van.

Ez pedig csodálatos. Nem kell ugyanazokat a dolgokat megélni, mert mindenki azokat a kihívásokat és akadályokat kapja meg, amire az útja során szüksége lesz.

Az én utam visszatérő eleme volt az eltévedés. Idővel rájöttem: ez nem kiszúrás a sorstól, csak egy kihívás. Mindig kérdés, időben észbe kapok-e, képes vagyok-e tanulni saját figyelmetlenségemből. (Hát, nem nagyon.) Már az első nap nagyon eltévedtünk. Madridból vonattal indultunk a kiinduló állomásunkra, de rossz szerelvényre szálltunk, meg se állt Santiagóig. Vagyis mi az első nap célba értünk, onnan kellett visszatérni a tervezett első állomásra és nekiszaladni az előre elgondolt távnak.

Az első szakasz egy 40 km-es kihívás volt, olyan erős szélben, ami seperc alatt szakította darabokra az olcsó műanyag esőköpenyemet. Onnantól kezdve nem volt védelmem a csapkodó eső ellen. Néha egy-egy pajtánál megálltunk, fújtunk egyet, majd mentünk tovább. Éjfél elmúlt, mire az első szállásra értünk, alig engedtek be minket, végül nagy nehezen kaptunk egy-egy fekhelyet. Morogtak ránk, akik már nyugovóra tértek, mert bármilyen halkan is pihentünk le, azért csak zörögtünk. Meg sziszegtünk a sarkunkra húzódott hólyagok miatt: nem volt jó bakancsom, egy régi, kényelmes cipőben vágtam neki az útnak, ami az első nap a nagy esőben kinyúlt, félre-félrecsúszott benne a lábfejem, megsérültek a lábkörmeim.

Az eső nem hagyott alább a második nap se, zuhogott. Egy útkereszteződésnél leültem a földre, aznap már vagy húsz kilométert haladtunk, de nem értünk a feléig se a tervezett távnak. Potyogtak a könnyeim, hogy én erre nem vagyok alkalmas, vérzik a lábam, nem bírja el a hátam a zsákot, nincs esőköpenyem, fázom és nagyon-nagyon fáradt vagyok. Mit keresek Spanyolország közepén, igazi nyelvtudás, meg esőköpeny nélkül.

Hiába volt ott mellettem a barátnőm, azt hiszem, soha nem éreztem annyira magányosnak és elveszettnek magam, mint ott, az esőtől lucskos csalános szélén.

És akkor egyszer csak kisütött a nap, és egy csapat madridi fiatal fiú érkezett. Megálltak mellettem. Bár spanyolul beszéltek, értettük egymást. Az egyik bekötözte a lábam, ellátta a sebeim, a másik rám adta a dzsekijét, a harmadik cipelte egy jó darabon helyettem a zsákom. Hárman voltak, mint a fiaim, de ez csak jóval később tudatosult bennem, amikor már a saját fiaim felnőttek, és sok-sok helyzetben gondoskodtak rólam. 

Az úton többé nem esett az eső, de azért akadtak kalandok, megáradt patakon kellett kőről kőre biztonságba érni a túloldalon. Nem volt elég ennivalónk, és néhány zacskós levest, magyar májkrémet dobtunk be a közösbe, amikor egy csapat koreai lánnyal útközben szedett gesztenyét sütöttünk. Akkor este mindenki májkrémet, néhány korty zacskós levest meg sült gesztenyét evett vacsorára.

Csapódtak mellém emberek az út során és nagyon tanulságos volt, hogy ki az, akivel egy ütemben haladok. Kinek van türelme és akarása hozzám alkalmazkodni, ki az, aki otthagyott, ki az, aki miatt hajlandó voltam én átírni a saját tempómat.

Azt is megtapasztaltam, hogy minden tiszta szívből érkező kívánságunk meghallgatásra talál.

Október lévén sajt- meg húsféléket tudtunk útközben vásárolni hétköznapokon, de nem volt friss gyümölcs, én meg csak azt kívántam az út során. Sóhajtottam nagyokat, de jó lenne egy tál friss málna. Öt perc múlva, egy sűrű erdő közepén óhajom teljesült: egy kecskelábú asztalon kis tálkákban illatozott a málna, és forró kávét is raktak gondos kezek termoszokba. Becsületkassza alapon hálálhattuk meg a gondoskodást.

Elmondani lehetetlen, mennyi minden zsúfolódott bele abba a néhány napba, azokba a kilométerekbe. Illatok, reggeli remények, lélek- meg talpsajdulás. Távolság-közelség, barátság, vágyakozás, honvágy, szél, szélsőséges kifáradás. Teljesült óhajok vagy félig teljesült óhajok, amiknek a másik feléért tenni kellett, de nagyon. 

Megtanultam, hogy a pihenés az út része, nem kell azt szégyellni, ha elfáradunk. Már tudom, a megtorpanások és az elbizonytalanodás is természetesek. Bár a gyaloglás, hátamon egy 12 kilós zsákkal jól ment, hegynek föl és hegyről le, furcsa tapasztalat volt, hogy mindig a lefelé tartó szakaszok voltak nehezebbek.

Felfelé küzdeni magam tüdőm szakadtáig nem jelentett gondot, de lefelé nem bírták el a térdeim a súlyt, rogyadoztam...

Mára azt hiszem, életem Caminójának félútján túl vagyok. Olykor nehéz nagyon a zsák, de hol itt, hol meg ott találok pihenőt. Jönnek segítők is szép sorban, máskor meg én érkezem oda, ahol a segítségemre van szükség. Az én csodálatos utamon, az én Caminómon szavak kísérnek hűségesen, szebbnél szebb szavak. Hálás vagyok minden pillanatért, amit az indulástól majd az utolsó lépésig megélek.