Király inkognitóban: egy budapesti ház elfeledett története

A budai Bartók Béla úton járunk. Szecessziós, eklektikus, de mindenképpen igényes bérházak sora, a virágos századelő óta egyik fő ütőere Budának. Az elmúlt évszázadban több néven volt ismert: 1920-ig Fehérvári út, 1920-1945-ig Horthy Miklós út, a háború után nyerte ma ismert nevét.

A 35-ös ház a Körtérhez esik közelebb, inkább az eklektikus tábort erősíti, kívülről semmi különös, simán elmennénk előtte anélkül, hogy kétszer is ránéznénk. Mégis érdemes bekukkantani, egészen kivételesen szép előtérbe léphet be a meglepett látogató.

A legszembetűnőbb részlet a mélykéken ragyogó csempe, ami úgy méter magasan keretezi a bejárati folyosót, majd kíséri az emeletekre a ház lakóit, legfelső harmadában kék-fehér kockás csík szolgál játékos díszként végig, a kékbe öltöztetett falakon. Ezen kívül

ezüstös szürke, neobarokkos vakolatdísz hivatott emelni a lépcsőházi előtér eleganciáját, a földön fekete-fehér, eredeti mozaik – az összkép kissé pasaréti hangulatot áraszt.

Tágas udvar túloldalán art deco-s vonalú hátsó lépcsősor vezet a virágos gangokhoz, és az onnan nyíló lakásokhoz. Egy szép, budai bérház 1914-ből, Nagy Izsó rajzasztaláról.

Pár évvel azután, hogy először írtam erről a házról, megkeresett egy úr Svájcból, és egy egészen elképesztő történetet osztott meg velem. Az ő dédnagymamája volt a házmester itt az első lakók beköltözésének évétől, 1915-től egészen a háborúig.

A családi legendárium gondosan őriz egy itt megtörtént, egészen mesébe illő jelenetet.

A hajdani házmester bokros teendői gondos ellátása érdekében bizony munkába állította kisunokáját is, vagyis olvasóm édesanyját, akinek kislányként az volt a feladata, hogy pihenő időkben, szombat és vasárnap délutánonként ő engedje be a ház lakóit és látogatóit, illetve igény szerint felkísérje őket lifttel a kívánt emeletekre.

Fotó: Szuhai Barbara / Mesélő házak 

Történt egyszer, álmos vasárnap délután, hogy csengettek, a kislány ajtót nyitott, és a ház előtt egy igazi meglepetést talált. A kint várakozó urat mindenki ismerte, aki bármilyen, a két világháború közt megjelent újságot egyszer is kezébe vett. Magas, szikár, elegáns úriember, elmaradhatatlan kalap és szemüveg tartozott karakteres alakjához, és az európai híradásokban leginkább teniszütővel a kezében ismerhették. Játszott minden valamirevaló európai teniszversenyen, gyakorlatilag bárkivel, boldogan, lehetőleg párosban, és a hálónál, ami, lévén jóval magasabb volt kora átlagánál, biztos nem könnyítette meg teniszpartnerei életét. De nem is ezzel hívta fel magára a figyelmet. Hanem, hogy

ez az úr, aki magát legszívesebben csak Mr. G. néven szerette említeni és szólítani, „civilben”, becsületes „szakmáját” tekintve egy igazi, praktizáló európai uralkodó volt, konkrétan V. Gusztáv svéd király.

Ő kért bebocsátást az akkor épp Horthyról elnevezett budai főút álmos bérházába, ami azért volt bár meglepő, de mégsem teljesen hihetetlen, mert az egyetlen élő magyar ember, aki Mr. G-t valóban jól ismerte, Kehrling Béla, a két világháború közti Magyarország ünnepelt teniszjátékosa volt, aki egy időben itt lakott a házban, az első emeleten.

Kehrling olyan Isten adta sporttehetség lehetett, mint Hajós Alfréd: 1911 és 1933 közt egyszerre volt válogatott tenisz és asztalitenisz játékos, valamint a futball válogatott tagja, de színvonalasan jéghokizott, atletizált és golfozott is.

Teniszezett az 1912-es stockholmi olimpián, de nem ott, hanem a francia Riviérán játszott Mr. G-vel, éveken át, rendszeresen.

Egyik korabeli sajtóorgánum sem adott hírt a koronás látogató budai jelenlétéről, vagyis a felhajtást kerülő, szerény svéd király sikeresen cselezte ki a szemfüles pesti újságírókat, és abban bízott, magánjellegű villámlátogatásáról talán soha senki nem szerez tudomást. Amikor becsengetett a csendes, budai bérházba, az ajtót nyitó kis házmester segéd felajánlotta, felkíséri liften, de a magas, szikár úr ezt elutasította, és ruganyos léptekkel felszaladt az emeletre. A lépcsőn. Egy igazi király. Mint a mesében.

Pár nappal a látogatás után Mr. G. egy zongorát küldött ajándékba teniszpartnerének, amit csörlővel kellett az emeletre felvinni. Összeszaladt a ház, mindenki a koronás látogató titkos látogatásáról beszélt. Aztán elsodorta a történelem a békeidők emlékét, de a házmester kisunokája a történetet örökre megőrizte, fiának továbbadta, aki, hogy megáldja az Isten az összes kezével, megtalált engem, hogy elmesélhessem a Mesélő Házak budai sétáin.

Forrás: itt és itt és itt és itt és itt és itt
Fotók: Szuhai Barbara / Mesélő házak