Házvadászataim egyik legnagyobb öröme, amikor egy rég letűnt világ pezsgő valósága nyílik meg előttem. Budapest olyan arcát mutatja, amely a mi generációinknak már történelem – ugyan van pár étterem, kávéház, ami tett kísérletet a fénykor stílusának feltámasztására, a huszadik század első felének pezsgő városi életét, az éttermek stílusát, színvonalát leírásokból, filmekből ismerhetjük csak. Mai mesélő házunk sokkal ismertebb, mint az álmos zuglói kertvárosban megbújó villa, és a falai mögött hajdan létező Candlelight Club volt. Ez a ház a város egyik főütőere mellett áll, a színházi negyed közepén, a földszintjén található színház jóvoltából a fél város bejáratos ide, hiszen ez a Radnóti Színház épülete. A ház története mégis szolgál némi meglepetéssel...

Legendás látogató, álmos, békebeli vasárnapon.

A Gellérthegy várra néző, északi lejtőjén (is) mindig öröm sétálni, a szemet gyönyörködtető kilátás, a budai dombok, távolban a Duna és Pest látványa megunhatatlan, ahogy a környező villák némelyike is – hiába volt a hegynek ezen az oldalán kegyetlenebb a háborús pusztítás, maradt bőven megcsodálni való. A legismertebb talán a Hegedűs-villa az Orom utca végén, híres főhomlokzatánál regényes hátsó oldala sokkal szebb, a napfényes kertre néző ablakok és kis teraszok barátságos belső tereket ígérnek. A vörös téglás villa közvetlen szomszédja, és lévén a két régi szomszéd közeli, jó barátságban volt, anno kertkapuval kapcsolt villa egész más hangulatú ház.

Az 1800-as évek második felében a mai pesti Zsidónegyed egészen más, mára szinte elképzelhetetlen képet mutatott. Először is nem Erzsébetvároshoz, hanem Terézvároshoz tartozott egészen a városegyesítés évéig. 1873-ban az óriási és túlnépesedett Terézvárost kettéosztották, a határ a Király utca lett, amelytől északra maradt Terézváros, délre pedig megszületett a mai VII. kerület, amely 1882-ben kapta meg az uralkodótól az engedélyt, hogy Erzsébet királynéról Erzsébetvárosnak nevezzék. Mai sétánk erre a környékre vezet.

Damjanich utca. Széles, elegáns pesti utca, a Belvárosból a Ligetbe visz, de nem olyan híres, mint az Andrássy út, vagy a szomszédos Fasor. Fa sem sok van, mégsem fojtogatja nagy forgalom, és ha a figyelmes utazó felemeli a tekintetét, egész kivételesen szép homlokzatok néznek majd vissza rá. A most mesélő ház napfénysárga falakkal a Liget felöli végen áll, számtalan erkélyével, nagy ablakaival tágas, barátságos otthonokat sejtet. 

A Baross utcában járunk: ez a Józsefváros fő ütőere, forgalmas, bár itt a Körúttól a Belváros felé eső részeken még viszonylag keskeny az utca. A Klinikák szép, szellősen épített tömbjei dominálják az környéket, így még néhány fa is van, kis zöld sziget juttatja lélegzethez az itt utazó, dolgozó, élő pestieket. A történet azonban ezúttal nem ér véget a Baross utcában...

Istvánmező villanegyedében rendszeresen sétálok, egyik ház szebb, mint a másik, gyakorlatilag minden ház egy kész regény. 1899-ben épült az első, lovagvárszerű műteremház, utána meg sorra épültek be az utcák: a virágos magyar, a szigorúbb bécsi, de még a hullámos finn szecesszió is nyomot hagyott – hála az igényes, korabeli pesti polgárságnak és a nekik dolgozó, briliáns építészeknek.

A keskenyke Hajós utca kivételesen szép homlokzatokkal örvendezteti meg az ilyesmire figyelő sétálót. Évtizedekig sötét, reménytelenül rossz állapotú házak születtek újjá önkormányzati, illetve fővárosi segítséggel, ami esetünkben ritka ízléses és igényes kivitelezéssel párosult. A 32-es szám hófehér falán minden részletében eredeti díszítés, indák, állatok, és tengernyi virág fogadja a látogatót. A bejárathoz színesre festett, mesebeli kertkapu vezet, hogy sárga, szintén virágos kőlapokon lépdelve a – szerencsés esetben – kinyíló kapu különleges házba vezessen.

Baross utca, a végeláthatatlan. Ugyan nem főút, nem is túl széles, mégis meghatározó forgalmat bonyolít emberemlékezet óta, a Kálvin teret köti a Fiumei úttal. Józsefváros fő ütőerének elején járunk, épp a Wenckheim-palota mögött, de egy egészen más hangulatú, szomorkás, sötét sarokházban. Egy időben sokat jártam itt, főiskolai legjobb barátnőm lakott a másodikon. Lakásába soha az életben nem sütött be a nap, simán aludtunk délután kettőig az örökös félhomályban. Az előtérben derengett pár négyzetméteren a tán Zsolnay csempe szokatlan fényű halványzöldje, egyébként semmi nem maradt a századelő vélhetően virágosabb korából. Aztán házkutatásaim során egyre gyakrabban merült fel a Baross utca 28. címe. Gondoltam, utánanézek kicsit.

A Kálvária-domb, vagyis a Rózsadomb Margit-híd fölötti domboldala a második kerület szívemnek legkedvesebb szeglete. Ez a rész épült be elsőnek az XIX. század végén, és dacára háborúknak, szocializmusnak, és mindannak, ami utána jött, az öreg fák árnyékában mégis meg tudott maradni valami a fénykor hangulatából. Alpár Ignác és Róth Miksa barátságának lenyomata is megmaradt még, egy villában.

Évek óta izgatja a fantáziámat egy villa a Móricz Zsigmond körtérre néző házak mögött, a kert végében megbújva, nagy fák árnyékában – úgy gondolom, szerencsés lakói teljes csendben élvezhetik város közepi, zöld oázisukat. A háznak saját bejárata, sőt külön címe sincsen, a Bartók Béla út 49. kapuján át vezet be az út a domboldali meglepetéshez. A környékbeliek Detoma-házként ismerik, és a kezembe került eredeti terveken is ez a név szerepel. De kik voltak a Detomák, mit kerestek Pesten?

A Lendvay utca csendes, kicsit kopár, házai a huszadik század lenyomataként minden korszakot képviselnek. Itt áll egy ház, ahol a kor neves festője hátborzongató módon kiirtotta családját.