A jó lekvárnak lelke van, mert kicsit belekeverjük a sajátunkat

ZónánTúl

A jó lekvárnak lelke van, mert kicsit belekeverjük a sajátunkat

A lekvárfőzés az nem egy könnyed instasztori. Biztosan nem az, ha az ember olyan szilvalekvárt akar főzni, amiben megáll a kanál és aminek még öt év után sincs semmi baja, csak keménnyé érleli az idő.

Ettem már ötévesnél régebbi szilvalekvárt – aki tudja, milyen az, azt is tudja, hogy igazi kincs a konyhában. Szégyen, nem szégyen, tán még dugdossa is a háziasszony, mert nem való az maszatos gyerekkezekbe. Gombócba, buktába meg a karácsonyi hókiflibe kell inkább belevagdalni. Vagy ha beteg van a háznál, akkor kaparjuk ki neki a gazdag aromával teli, féltett lekváros csuprot. Azért figyeljük őt is, résen vagyunk, nehogy túlzásba essen, mert a kevés szilvalekvár jót tesz, de aki sokat nyalakodik, még elcsapja a hasát.

Amelyik szilvalekvárnak elegendő időt ad az, aki főzi, azt a lekvárt elkerüli a penész: kiváltképp ritkán indul csak romlásnak, vagy épp sosem. Penészes szilvalekvárt nem láttam se saját, se az ismerősök kamrájában. Olyat viszont már kóstoltam, amelyikbe cukrot raktak, és aztán a cukorral teli elegy odakozmált a süteményben – az ilyet áruló termelőt jobb elkerülni, ugyanis az igazi szilvalekvárban (legalábbis a megfelelő szilvából, például Beregben készült változatokban) nincs keresnivalója cukornak. Megfelelő szilva kell hozzá, és sok-sok befőzőidő, ami alatt a szeretetünket belekavarjuk. Úgy legyen édes, hogy abba ne kerüljön több cukor annál, mint amennyit a Jóisten beletett. Mert az épp elegendő. Ha saját cukrában főzzük be a szilvát, akkor az már nem is eleség, hanem a leghatékonyabb gyógyszerek egyike – nem csoda, hogy rejtegetni kell, hogy minél tovább kitartson. Mert kell az nehezebb, ínségesebb időkre, amikor a baracklekvár már elfogyott, és sorra felbontották a meggy- meg az eperlekvárt is az éhezők, de feni még a fogát a család valami igazán jóra.

Olyankor kell résen lenni nagyon, mert a gyerekek meg a férj képesek kenyérre kenni és elmajszolni egy hétköznap délután, aztán ettől a jó háziasszonynak megáll a szíve. Hiszen mi kerül majd a gombócba, meg a buktába, no meg a porcukros hókiflibe karácsonykor?

Szóval, ha szilvalekvárról van szó, nem lankadhat a kamrát leső figyelem – és erről egyetlen instasztoriba se esik szó. Innen is gyanítom, hogy akik instára főznek lekvárt, nem feltétlen végeznek alapos munkát, mert a kincset érő szilvalekvárt nem mutogatjuk országnak-világnak. Azt inkább alaposan elrejtjük egy titkos szegletbe, a kamrapolcok leghátsó sorába, minimum a hároméves barackbefőttek mögé. Az az aranytartalék.

Régen hatalmas üstökben főzték a szilvalekvárt a családok, és ugyan a befőzés alapvetően női munka volt, fura mód

a szilvalekvár készültekor ott keringtek a férfiak is.

Mert a jó szilvalekvár módja, mikéntje, a helyenként változó trükkök adták meg az étel igazi zamatát, sűrűjét és eltarthatóságát. Márpedig mindennek akkora becsülete volt egyes vidékeken, hogy az egész család szívügyének tekintette a befőzés feladatát. A legapróbbtól, a család legidősebb tagjáig kivette a részét mindenki a munkából. Egy volt a cél: minél több, ízletes, az életet megédesítő lekvárt eltenni télire és kicsit lepipálni a másik porta befőzését is. Hacsak nem főzték közös üstben a lekvárt, mert szilvában szegényesebb évben az is előfordult. Főzés után osztozkodtak aztán. Tette mindenki a maga kamrapolcára azt, ami neki jutott, és bár a szilvalekvár elrejtésében igazán kitanultak voltak a háziasszonyok, egészen biztosan osztoztak azon mégis, ha baj volt, ha kellett segítség. Adtak belőle egymásnak, ahogy az élet is magától felénk a gyümölcsöt, csak észre kell venni, meg kell becsülni; akár a hullott gyümölcsöt a fa alól is felszedni és főzni, felhasználni belőle azt, amit csak lehet.

Mert nem az a baj, ha féltjük az utolsó üveg szilvalekvárunkat, de az nagy baj, ha üres a kamra, mégis a fa alatt rothad el a gyümölcs. 

Ha az istenadta szilva se cefrének hordóba, se üstbe nem kerül. Legfeljebb instaoldalra.

Ajánljuk még:

8 jel, ami arra utal, hogy tényleg felnőttél!

Mindannyiunk életében vannak fontos pillanatok, ezeket általában dátumhoz kötjük. Léteznek azonban olyan mérföldkövek, amelyeket úgy lépünk át, hogy talán észre sem vesszük őket. A személyiségünk és énképünk fontos változásai ezek – összegyűjtöttünk néhányat közülük.

 
X
Már követem az oldalt