Könnyfakasztóan mókás történetek a Jézuska lebukásáról, avagy a gyermeki varázs szétesése

Ünnep

Könnyfakasztóan mókás történetek a Jézuska lebukásáról, avagy a gyermeki varázs szétesése

Felnőttként mindent elkövetünk, hogy gyermekünk minél később tudja meg, hogy Jézuska helyett mi helyezzük a fa alá a futár által kézbesített ajándékot. Gyerekként azonban nem félünk tőle, hogy egyszer csak összetörik majd a varázs, a világot így ismerjük, Jézuskával, Angyallal, Mikulással – így kerek. Kérdés, hogy mikor hull le a lepel... vagy a szakáll... esetleg a karácsonyfa...

Máig emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot karácsonykor. Azt hiszem, az fájt benne a legjobban, hogy azt éreztem, eszerint még nem is járt nálunk, nem volt a mi kis lakásunkban soha, és ez nagyon rossz érzés volt. 

Előtte boldogan hittem mindent, ahogy kell, mígnem egyszer taposóaknára lépett az én tiszta, gyermeki szívem. Vendégségben voltunk, olyan hatéves lehettem. Nem tudom, kiknél voltunk, soha többé nem mentünk hozzájuk, mégis örökre emlékezni fogok arra a nyolcéves-forma kislányra, aki úgy döntött, elmondja nekem a titkot, amitől még most is belenyilall valami a gyomromban.  

Elmondjak egy titkot?– kérdezte a salétromos lakásban a konvektornak támaszkodva. 
Én ahelyett, hogy azt kiáltottam volna, hogy „Nem! Mi nem vagyunk ilyen viszonyban!”, bólintottam. 

Ő pedig elmondta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot. 

Jajj – gondoltam – nagy baj van, de talán most karácsonykor fény derül az igazságra, majd nagyon figyelek minden apró jelre. Így a Csorda pásztorok énekelgetése közben is csak arra összpontosítottam, nem hallok-e valami gyanúsat. És hopp, az addig varázslatosnak hitt csengő, amin távozás előtt a Jézuska csenget, és amit a mennyországból hoz magával, a szekrényajtó nyikorgásából tudtam, hogy a mi ebédlőnkből kerül elő. Lelki segélyért nem tudtam, kihez is fordulhatnék, de nem is volt időm ezzel sokáig bíbelődni, miután a két éves húgom elvette az én ajándékomat, mert neki nem tetszett a sajátja. 

Kiderült, hogy a szerkesztőségben nem csak engem ért ilyen csapás. 

Puha Andrea: 

Én nagyon sokáig hittem a karácsonyi csodában. Nálunk anyuék 23-án éjjel borították díszbe a házat, és a fát is akkor öltöztették fel. Reggel mindig varázslatos volt felkelni arra, hogy minden gyönyörű, karácsonyi díszben pompázik. Tíz év alatti lehettem, amikor éjjel felkeltem, és kómásan besétáltam abba a szobába, ahol anyu díszített éppen.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy de furcsa álom ez, anyu pedig jött, megfordított, visszairányított az ágyba, és elaludtam azonnal. Reggel mondtam neki, hogy képzelje el, azt álmodtam, ő díszíti a fát, de nem tudom, hogy álom volt-e, vagy igaz, mert olyan valósághű volt, hogy éreztem a kezét a hátamon. Anyu szerintem érezte, hogy itt óvatosan kell lavírozni a szavakkal, mert visszakérdezett, szerintem pontosan hogy volt. Én pedig valószínűleg kapizsgáltam már, hogy mi az igazság, de szerettem volna még azt az évet varázslatosan megélni,

így kimondatlanul is megegyeztünk, hogy idén még a Jézuska hozta a fát, de jövőre már nem.

(A Mikulást a bátyám buktatta le, mert feltűnt neki, hogy ugyanolyan karórája van, mint apunak. )

Lehoczky Rella: 

Nálam ez hosszú folyamat volt, nem villámcsapásszerű felismerés. Gyerekként is már a karácsonyt vártam leginkább az ünnepek közül, és ez ma sincs másként, pedig már én is anyuka vagyok. Hiába múltam el 35 éves, még ma is hiszem a csodát, pedig pontosan tudom, hogy a Mikulás én magam vagyok a férjemmel együtt, aki december 6-án hajnalban, álmosan dugdossa az aprócska meglepetéseket gyerekei szorgosan kisuvickolt csizmáiba.

Az Angyalka is mi ketten vagyunk a férjemmel, akik jó előre kipipálunk minden tételt gyerekeink kívánságlistájáról, és úgy helyezzük a fa alá, hogy azt még a sarokban meghúzódó pók se vegye észre. Talán a genetikának köszönhető diszkrét bájunk, mivel már az én szüleim is sikeresen tartották titokban a csoda igazi főszereplőinek kilétét.

Fenntartások nélkül hittük a testvéreimmel együtt, hogy bizony mi tényleg annyira jó gyerekek voltunk, akik megérdemlik az ajándékokat. Mondjuk azt már óvodásként sem értettük a nővéremmel, hogy mégis miért mindig az aktuális karácsonyi film után érkezik az Angyalka, miért kell a fa alatt kuporodva megvárnunk a Mária, Jézus anyja vagy a Názáreti Jézus végét. Simán nézhetnék nyugalomban a szüleink, ha mondjuk előtte kapnánk meg az ajándékokat, és akkor a karácsonyfáról sem ennénk le unalmunkban az összes szaloncukrot.

Nem volt logikus lépés ez tehát mi Angyalkánktól. A másik, amit nem értettem, hogy szenteste miért kellett száz mécsest meggyújtanunk a kertünkben: gyönyörűen festett ugyan, főleg, ha épp hó is akadt, de gyanús volt az is, hogy ilyenkor mindig csak apa jött ki velünk, anyukánk csak később csatlakozott hozzánk, mondván, ő addig lepakolja a vacsoraasztalt.

Mire beértünk, ott díszelgett az összes ajándék a fa alatt, amiről az anyukánk nyilván semmit sem tudott. Az utolsó csepp a karácsonyi csodát végképp kiiktató pohárban az volt, amikor a szüleink ágyneműtartójában megtaláltuk az összes meglepetést. Jó, ebben én és a nővérem is ludasak vagyunk, mert ugye nem kellett volna feltúrni az egész házat. De ekkor már gyanakodtunk, muszáj volt hát utánajárnunk. Ettől az évtől kezdve ebből sportot űztünk, és sajnos sokszor sikerrel jártunk. De bárhogyan is, a csodát ma is hisszük, boltban vásárolt ajándék ide, halk léptekkel osonó szülők oda. Mert a karácsonyi varázslatot mi magunk teremtjük meg! Felnőttként is aszerint élünk, amit apukám oly sokszor mondogatott még életében: a csodát nemcsak látni, hanem érezni is kell!

Szakácsi Eszter barátjával történt:

Két héttel karácsony előtt elrejtettük a hat- és hétéves fiúk nagy doboz Playmobil ajándékát a kanapé ágyneműtartójába. Pár nappal szenteste előtt, mikor becsomagoltam volna, látom, hogy szét van szakadva az egész doboz. Mint utólag kiderült, mikor épp nem mi voltunk otthon velük, ugráltak a kanapén, és beszakadt az ajándék teteje.

Sajnos, láthatatlanná már nem tudtam tenni a sérülést, csak összeragasztottam, de szörnyen nézett ki.

Azt kamuztuk, hogy biztosan az egyik angyalka szállítás közben leejtette, de úgyis az a lényeg, ami benne van.

A srácok pár év múlva elmesélték, hogy azon a karácsonyon jöttek rá, hogy mi vagyunk az angyalok, mert mikor ugráltak, hallottak egy nagy pukkanást a kanapé alól. Lehettünk volna óvatosabbak, de talán így van jól, hogy nem nekünk kellett elmondani az „igazat”. Ettől függetlenül a mai napig angyalkát és Jézuskát emlegetnek, mert jó hinni szép dolgokban.

Pottyondy Ákos: 

Idill. A felnőttek beszélgetnek, a gyerekek játszanak, de egyre-egyre sűrűbben pillantanak a kertre néző ablakon át a december eleji havas éjszakába. Egyszer csak, mintha moccanna valami, és valóban, a magas hóban baktatva előtűnik a zsákját cipelő, kedvesen integető Mikulás! A gyerekek rázendítenek valamelyik klasszikus énekre, a Mikulás már egészen közel jár, nagy kesztyűs ujjaival kedvesen kocogtatja az ablaküveg kinti oldalát, melyre bentről csillogó szemű gyermekek tenyerei tapadnak. Mikulás bácsi rálehel a hideg üvegre, hogy a párába valami kedveset rajzoljon, majd…
ZRHRZRZRHZUTTY!
 
A gyermekarcok és a Mikulás szakálla közti alig húsz centit hangos csattanással vágta ketté a leszakadó harmonika redőny.
 
A gyermekek az ijedtségtől sikítva ugrottak hátra, megbotolva és egymás hegyére-hátára borulva. Hogy odakint mi történt, örök titok maradt. Nem sokkal később a komolyságát vesztett Szentember kedves gyermek-áhítat helyett fuldokló nevetéssel nyitott be – az oldalajtón…
 
Gacsályi Sára: 
 
Ezen a kérdésen gondolkodva jöttem rá (újra), hogy a fél gyerekkoromat az uszodában töltöttem. Egészen kiskoromtól jártam edzésekre, hatévesen kerültem ahhoz az edzőhöz, akinél aztán kamaszkoromig úsztam. Ő több korcsoportért is felelt, így gyakran egyidejűleg többeknek tartott edzést, a gyerekek pedig ismerték egymást.
 
Kicsiként az öltözői beszélgetéseket hallgatva kinyílt előttünk egy másik világ, a nagyoké, ahol csupa olyan dologról volt szó, ami számunkra izgalmas és távoli volt. Nagyjából úgy él a fejemben egy-egy elmesélt történetük, mintha filmen láttam volna: a miénknél sokkal menőbb, csillivilibb életek elevenedtek meg a csempék között, amikről csak jóval később tudtam meg az igazat.
 
Ők beszélgettek valamikor december táján a Mikulásról, valahogy úgy, hogy mégis ki az a hülye, aki még benyeli, hogy létezik. Tavaly is Gábor bácsi öltözött be, Réka apukája, akit mindannyian ismerünk. Mi, kisiskolások, a legjobb barátnőmmel csak néztünk egymásra, természetesen hallgattunk.
Merthát tényleg, ki az a hülye, aki elhiszi, hogy létezik a Mikulás, ha nem mi?!
 
Mire hazaértem, arra jutottam, csak úgy logikus, hogy ha nincs Mikulás, akkor a karácsonyi ajándékokat se az Angyal hozza, mindent anyáék csinálnak. Elmondtam a nővéremnek, hogy mit tudtam meg, de ő mindent tagadott. Azt hiszem, őt jobban zavarta, hogy már én sem hiszek ezekben, mint engem. Elcibált apukám elé, és nagyjából könyörgött, hogy mondja meg nekem, hogy a Mikulás és az Angyal tényleg létezik, a többiek hazudnak. Apukám lebeszélte a további vetítésről, és megkérte őt, hogy fogadja el, mostantól ilyen lesz a karácsony, már én sem vagyok olyan kicsi. Abban az évben új úszósapkát és világítós kispárnát hozott nekem az Angyal, aki állítólag nincs.
 

Szakácsi Eszter tanítványáéknál történt: 

Időstresszben voltam az ünnepek előtt és egy vászontáskában vittem magammal a fenyőfatalpat a kis karácsonyi bevásárlókörre. Az volt a terv, hogy megveszem a fát a kedvenc árusunknál a Farkasréti plébániánál, de végül nem jutottam el oda a nagy rohanásban. Futás az oviba, táska le, gyerek megvan, gyorsan haza...

Este lefekvéskor jutott eszembe, hogy óóó, jaj, elfelejtettem megvenni a fát, ráadásul az oviban maradt a vászontáska a talppal a nagy sietségben! Az óvoda ráadásul zárva tart egész téliszünetben. Jól kitaláltam, hogy majd egy nagy befőttesüvegbe fogom a fát beleállítani. Másnap, 23-án este a kisfiam, Bulcsú elaludt éjfél körül, én meg az egyedülálló anyukák sorsához méltóan, végre nekiálltam az ajándékok csomagolásának és a fa díszítésének.

Hamar kiderült, hogy a befőttesüveg nem lesz jó megoldás, ezért kitaláltam, hogy a plafonon az ablak mentén lévő sínre kötöm rá a fa csúcsát. Hajnali fél három, minden kész, végre ágyba bújtam. Akkoriban a nappaliban aludtam egy nagy ágyban Bulcsúval.

Sajnos a cérnaszál gyengének bizonyult, mert ahogy becsuktam a szememet, nagy robajjal mellénk zúdult a fa! Bulcsú persze egyből felébredt... én meg mit is mondhattam volna nagy riadalmamban, mint, hogy

az angyal most suhant ki az ablakon és véletlenül meglökte a karácsonyfát, amit feldíszített.

A kisfiam annyira beleélte magát a történésekbe, hogy váltig bizonygatta: pont látta is a szárnyait! Akkor már mit volt mit tenni, meg kellett néznünk az éjszaka leple alatt, hogy mit hozott a Jézuska, és bár ez a jelenet annyira nem, de másnap a legó összerakása nagyon ünnepi volt!

Ajánljuk még: 

„MEGTANULTAM, HOGY NEM KELL MINDENT ELVÁLLALNI” – INTERJÚ GUNDEL TAKÁCS GÁBORRAL
VÍRUSKARANTÉN KAMASZ SZEMMEL: „KÉT HÉTIG MINDEN NAP JÖTT A MIKULÁS”
AMIT CSAK EGY BEFOGADOTT ÁLLAT TANÍTHAT MEG AZ EMBERNEK