Legutóbb húsvét előtt beszélgettünk, egy rendkívül furcsa és új helyzetben. Bezártak a templomok, a papoknak meg kellett szokniuk a kamerába misézést. És a híveknek is. Akkor nagyon örültünk az online lehetőségeknek, és arról is beszámoltál, hogy sokszorosa nézi az embereknek az online misét, mint ahányan előtte ténylegesen templomba jártak. Azóta megjelentek ezek az emberek a templomokban is?
Biztos van, aki igen, de ha a számokat nézzük, sajnos még fogyott is a templomba járók száma. Ennek több oka is van. Egyrészt sokan – érthető módon főleg az idősebbek – félnek a vírusfertőzéstől. Sokakat közülük eddig a fiatalabb rokonok, ismerősök kísértek, hoztak el a templomba. Ez most megszűnt. A másik fő ok, hogy az emberek, köztük a hívők is, hozzászoktak az online térhez. Kényelmesebb otthonról nézni a szentmisét, mint felöltözni, készülni és elzarándokolni a templomba. Természetesen ez nem mindenkinél igaz. Az eucharisztia személyes ünneplése azonban ilyenkor elmarad.
Ezek szerint mégsem jó virtuálisan hirdetni az igét?
Én a magam részéről örülök, hogy még ha kényszerből is, de meg kellett tanulnunk egy új eszközt, egy új felületet használni a mondanivalónk közléséhez. Rájöttünk, hogy ez nem „ördögtől való”, és sok emberhez eljuthat ilyen formában is az evangélium. Az elkényelmesedés azonban már saját döntés, és engem elgondolkodtat, hogy ha az élelmiszerboltokban, a bevásárlóközpontokban nem félnek az emberek a vírustól, akkor a templomokban miért. Bár az is igaz, hogy sokan az online vásárlást választották. Egyrészt ez érthető, másrészt viszont hosszú távon lehetnek negatív következményei is. Vajon sikerül-e az online világból visszatérni a valós világba?
Ferenc pápa kemény szavai jutnak eszembe, aki ugyanerre a jelenségre azt nyilatkozta nem is olyan régen: „Aki csak megszokásból jön a templomba, jobb, ha otthon marad.”
„Azt gondoltuk, hogy egészségesek maradunk egy beteg világban.” Ezt is ő mondta. Én ebből indulnék ki, mert szerintem ő itt nem is annyira a fizikális dolgokra, hanem a lelkiekre gondolt. De ha az egyházias környezetből kitekintünk, ott is ugyanezt látjuk. Akik eddig csak azért mentek színházba, moziba, múzeumba, mert az olyan szép dolog és jól mutat a társadalmi elvárások listáján, ők vajon vissza fognak térni a „hobbijukhoz”?
Azt gondolom, a művészetekben egy ugyanolyan értékrendbeli változás következhet be, mint a megélt vallásosság gyakorlatában.
Semmi sem marad a régi?
Kérdés, hogy mennyire kell a régihez visszatalálnunk, vagy inkább egy újat elkezdenünk. Azt gondolom, hogy az újnak nagyobb hangsúlya lehet. Az elmúlt egy év megmutatta, hogy sok felesleges dolgot csináltunk eddig. Megtanultunk például online intézkedni, és ma már kétszer is meggondoljuk, beüljünk-e az autóba.
Magunknak felesleges utazásokat, a természetnek pedig kipufogógázt spórolunk.
Sok dolog átértékelődött bennünk, ami azt sugallja, hogy nem a régihez való visszatérés lesz a megoldás, hanem valami újnak a kezdete. Ha megnézzük a történelmet, akkor mindenhol azt láttuk, hogy akár járvány, akár háború, vagy bármilyen társadalmi forrongás kirobbant, mindig hozott maga után valamilyen megújulást, volt valamilyen pozitív hozadéka. Én most is ebben reménykedem. A Szentírás többször hangsúlyozza, hogy „Újuljatok meg!” és maga Jézus is azt mondja, „Új szívet adok nektek”. Ne a régit kérjük vissza!
Számodra van már személyes hozadéka az elmúlt időszaknak?
Amiben úgy érzem, hogy én személy szerint változtam, az talán az időbeosztásom. Sokkal jobban be tudom osztani, és lényegesen másképpen élem meg a mindennapokat. Azzal a hasonlattal tudnék élni, hogy mikor az autópályán utazunk, átszáguldhatunk úgy az országon, hogy szinte csak az utat látjuk és esetleg néhány dolgot. Amikor egy baleset vagy útfelújítás miatt eltérítenek bennünket és végig kell mennünk három-négy településen, akkor jövünk rá, hogy „Jé, nem is tudtam, hogy ez itt van!”, meg hogy „Ez milyen szép!”. Lehet, hogy meg is állunk, és az mondjuk, hogy ide még visszajövünk. Nagyjából ezt élem meg most. Bosszantó, hogy le kell jönnöm arról az autópályáról, de egy idő után már nem is bánom.
Szerinted mihez lesz a legnehezebb a jövőben alkalmazkodnunk?
Azt gondolom, ha meg is találja az emberiség a megoldást a járványhelyzet kezelésére, megkapjuk az oltóanyagot,
egymáshoz nagyon nehéz lesz visszatalálni.
Hogy ne úgy nézzünk egymásra, mintha a másik beteg lenne. A mögöttünk lévő időszak a gyanakvásé volt, és ez lelki síkon is igaz. Nagy kérdés, hogy mikor tudunk majd újra úgy meglátogatni valakit, hogy közben nem attól félünk, hogy a másik megfertőz bennünket vagy mi őt.
Szerinted mit tehetünk ez ellen?
Nagyon szeretem Szent II. János Pál pápa Bibliából idézett mondatát: „Ne féljetek!” A félelem mindig blokkol, ráadásul a Sátán legjobb eszköze ellenünk. Ezzel mindent meg tud gátolni. Akit nagy felelősség terhel, annak nyilván nehezebb nem félni. De a félelem beteggé tesz, és akkor visszaidézhetjük Ferenc pápa szavait…
Karácsony kapcsán azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnánk igazán megélni az ünnepeinket? Hogy ne csak úgy bele- vagy átessünk rajtuk?
Nagyon sokszor éreztem azt, amiről most beszélsz. Én arra jutottam, a készület minőségétől függ, hogy valóban tudunk-e ünnepelni. Az egy.hu arculatához méltóan hadd hozzak egy receptes példát. Mikor étkezem, nem mindegy, hogy egy gyorsétteremben bekapok valamit, csak hogy meglegyen, vagy elmegyek a henteshez, a zöldségeshez megvenni a legjobb alapanyagokat, aztán veszem a fáradságot, hogy előkészüljek, nekiálljak és elkészítsem. Rákészülök, és a végén az is az én örömöm, hogy figyelem, ízlik-e annak a személynek, akinek készítettem. Vagyis a végét az teszi értékessé, hogy volt előzménye.
Te hogy látod, miközben ünnepeljük a karácsonyt, valóban elhiszik az emberek, hogy Jézus eljött közénk? Most elsősorban a keresztényekről beszélek.
Úgy mérhetjük le magunkban, hogy hol állunk a hitünkben, ha megfigyeljük, hogy miként imádkozunk. Ha felnőttként még mindig a kisded Jézushoz imádkozunk, akkor baj van. Sok embernek van a gyerekkorából pozitív, kellemes, jó élménye az egyházzal: a nagyszülők elvitték a templomba, imádkoztak vele. Később azonban jöttek a törések, a változások, így ennek vége lett, és megmaradtak a kis jézusi hitnél.
Az, hogy Jézus közben felnőtt, prédikált, meghalt értünk, feltámadt és megígérte, hogy „veletek maradok minden nap a világ végezetéig”, az már nincs meg, hiányzik.
És akik nem hívők?
Érdekes kérdés, hogy ők mit ünnepelnek karácsonykor. Vajon Jézus földi érkezése ilyen erősen kihat arra is, akiben a hit még nem gyökeredzett meg? Eszembe jut, amit Jézus mond: „a Szentlélek ott fúj, ahol akar”, vagyis bennük is dolgozik, ahogy az egyház is tanítja. Ilyenkor mintha az embernek csak az jutna az eszébe, hogy a világot nemcsak a szabályok és a rendszerek tartják egyben, hanem a szeretet.
Vagyis a szeretetet ők is megélhetik.
Igen, de érdemes feltennünk néhány kérdést magunkban: Mit nevezünk szeretetnek? Honnét van? Mi is az igazából? Elvont fogalom, úgyhogy nem könnyű élővé tenni a választ. Benedek pápa egyik enciklikájának a címe az volt, hogy Isten a szeretet (Deus caritas est). Minden szeretetből van, az embereket a szeretet táplálja és köti össze. Minden emberben jelen van a szeretet. És a kérdéssorunk végén rá kell jönnünk, hogy a szeretet az nem valami, hanem valaki.
Nem egy érzés vagy cselekedet. Sokkal több annál. A Szeretet Isten maga. Mi ezt a szeretet akarjuk megünnepelni.
A faállítás, a díszek, az ajándékok mind a szeretetre való vágyunkat fejezik ki. Biztatnám azokat, akik eddig nem tartoztak a vallásgyakorlók közé, hogy idén próbálják ki, hogy karácsonykor elmennek egy szentmisére. Most el lehet bújni egy maszk mögé, lehet szemlélődni és hallgatni. A többi közösségi hely úgysincs nyitva. Egy próbát megér.
Ajánljuk még:
„AZÉRT OLY SZÉPEK, MONDOM, MERT LIHEGVE MEGÁLLTÁL, S ÍME ÉSZREVESZED ŐKET ÚJRA”
KORTALAN AKCIÓ EGY ÉLHETŐBB HOLNAPÉRT: SZEMÉTKEDÉS KARÁCSONY TÁJÁN
SOSEVOLT KARÁCSONY: ÚTMUTATÓ A RENDHAGYÓ ÜNNEPLÉSHEZ
