„Integet – többször jelt ad egy kézmozdulattal, fejbólintással, szemhunyorítással vagy egy tárgy (például kendő, tárcsa) többszöri mozgatásával.”
Így hangzik az integetés nyers definíciója, aminek eszmei értéke 2020-ban többszörösen felértékelődött. Idén megtanultam, hogy a kissé érzéketlen, semmitmondó mozdulatsor között is megbújhat megannyi érzelem, rengeteg szeretet, és bár az üdvözlési forma minden tekintetben érintésmentes, mégis egy csodás kifejezőeszköz lehet. Nekem nem kellett ahhoz világjárvány, hogy jobban megbecsüljem a családom, többet foglalkozzam idősebb rokonaimmal, mégis arra intett az idei év, hogy addig kell szeretni, ameddig lehet. Ott és akkor, itt és most.
Arra még tavasszal sem számítottam, hogy valaha integetve ünneplem a családommal a karácsonyt. Még ősszel is bíztunk a legjobbakban.
Azok közé a szerencsések közé tartozom, akinek még mind a négy nagyszülője él. Mindannyian elmúltak már nyolcvanévesek, de fizikailag fittek, szellemileg ugyanolyan aktívak, mint fiatalkorukban. Naponta hálát adok a Jóistennek, hogy vannak, hogy bármikor bármiben számíthatok rájuk, hogy kisgyerekkorom óta mindenben támaszaim, és ha már a gyerekeim nem ismerhették saját nagyszüleiket, a dédik igyekeznek betölteni ezt az űrt is.
Március közepe óta alig láttuk őket. Ha mégis, akkor szigorúan két méter távolságból, szabad levegőn, maszkban, érintésmentesen. Tavasszal mentünk bevásárolni, ha szükség volt rá, vagy csak úgy integetni egy kicsit, hogy legalább személyesen is lássuk egymást, ne csak a telefon képernyőjén keresztül. Májusban volt mindkét mamám születésnapja, szeptember végén az egyik nagypapám betöltötte a nyolcvannyolcat.
Végül ekkor sem volt más, csak néhány rajzokkal teli kartondoboz a gyerekeim feje fölött, és én a férjemmel, akik vadul integetünk. Az egyik mamám lógott ki az ablakon, mint egy kamaszlány, és a nagypapámmal együtt kalimpáltak meghatottan. A másik mamám rögvest kiszaladt elénk, papa az emeletről integetett vissza nekünk. Nem így képzeltük a közös ünneplést, nagyon bántott, hogy ezt mind elvette tőlünk a vírus. Megfosztott bennünket a színes hétvégéktől és a szürke hétköznapoktól. A közös időtől. Nem hagyott mást, csak integetést...
Értük tesszük
Nyáron mindannyian erőre kaptunk, bár tartottuk a járványhelyzet miatt meghozott szabályokat, nehogy újra baj legyen. Szeptember legelején még meglátogattuk a nagyszüleimet, mert valamiért éreztem, hogy utána még sokáig újra nem ölelhetjük meg őket. Sajnos igazam lett.
November végén megbeszéltük, hogy idén nem lesz nagyszülős karácsony.
Vagyis dehogynem lesz! Csak más formában. Integetve. Óvodába, iskolába, dolgozni, bevásárolni járunk, nem tudhatjuk, hogy fertőzöttek vagyunk-e. Egy százalék esélyt sem szerettünk volna adni, hogy nagyszüleim általunk megbetegedjenek, ami akár az életükbe is kerülhet. Így hát, közösen úgy határoztunk, hogy idén karácsonykor néhány perc erejéig a szabad levegőn integetünk egymásnak.
Félúton a küszöbre tesszük az ajándékokat (amiket előtte napokig a hidegben vírusmentesítettem), távolról váltunk néhány szót, a gyerekeim lelkesen kiabálják majd, hogy „hiányzolpapa, szeretlekmama, vigyázzatokmagatokra”, majd újra hosszan integetünk egymásnak, amíg be nem mennek az ajtón. Értük tesszük. Lesz még együtt töltött ünnep, szobában beszélgetős délután, szoros ölelés… csak ezt bírjuk ki!
Karácsony előtt többször is szigorúan szajkóztam magamnak, hogy ez most ilyen lesz, nem baj, legalább látjuk őket, majd mindent bepótolunk, ha már vége ennek az egésznek. Legalább van kinek integetnünk.
Próbáltam tartani magamban a lelket, és felkészíteni a gyerekeimet is arra, hogy bizony most sem szaladhatnak oda a dédikhez.
Nagy mellénnyel hangoztattam, hogy mi nagyon vigyázunk az idősekre, most ez a dolgunk, jogos volt a kérésük, miszerint egy darabig ne érintkezzünk. Mégis nehéz meghozni egy ilyen döntést, mert ott motoszkál bennem az a kegyetlen kérdés: vajon megölelhetem-e még őket ebben az életben?
Sírni a Zerge lépcsőn, zokogni Wekerlén
Eljött a karácsony. Az integetés napja. Az ünnep, amit idén oly sok család érintésmentesen, szájmaszkban és gumikesztyűben, gondos fertőtlenítés kíséretében tartott meg. Mellőzve az ölelést, a nagy beszélgetéseket. Üresen maradt a kinyitható étkezőasztal, zacskókban hevertek most az aprócska ajándékok. Virtuálisan köszöntöttük legtöbb szerettünket vagy az utcán ácsorogva néhány perc erejéig távolról kívánhattuk, hogy jövőre újra együtt lehessünk.
Hiába készültem fel lélekben, hiába bújtam bele ünnepi páncélomba, ezt nem lehetett kibírni sírás nélkül. A nagyszüleim, akik hatalmas családdal büszkélkedhetnek, és akik korábban minden nap kimozdultak sétálni, vásárolni, barátnőzni, most hónapok óta bezárva élnek, és nem fogadnak látogatókat.
A nagyszüleim, akik túléltek egy világháborút, részesei voltak ’56-nak, együtt átvészeltek megannyi tragédiát, és megajándékozta őket az élet oly sok csodával, életük végéhez közeledve most ott álltak egyedül az ajtóban, az ablaküveg mögött, és integettek mosolyogva, boldogan, izgatottan, mint tisztaszívű kisgyerek a kukásautónak. Mert ők bölcsen elfogadták, amit rájuk mért a sors, alkalmazkodtak a lehetetlen helyzethez, és mindig annak örültek, ami megadatott, megbecsülték mindazt, amit az élettől kaptak.
Nyeltem a könnyeim a Zerge lépcsőn, és zokogtam Wekerlén. És közben megtanultam, hogy ebben a kézmozdulatban is benne van a karácsony, odacsempészhetjük a boldog ünnepet.
Az integetés mostantól nekem egy különleges adventi koszorú, amin ezer meg ezer gyertya ég a legsötétebb éjszakán tele hittel, reménnyel, örömmel és szeretettel.
Az integetés sosem örök búcsú, mindig csak röpke elköszönés. Szép gesztus. Azt kívánom, jövőre legyen még több belőle, integessünk minden nap! Csak utána mindig ölelhessünk is.
Ajánljuk még:
IMÁDOK TAKARÍTANI. PONTOSABBAN: „TERÁPIÁSTAKARÍTANI” – KIPRÓBÁLOD?
TUTI HELYEK, AHOVÁ NYUGODT SZÍVVEL ADOMÁNYOZHATSZ
VILLANYFÉNY VAN, DE MENNYI MINDENT VESZTÜNK MIATTA – GONDOLATOK A NAPFORDULÓN
