Azt hiszem, időnként mind találkozunk az ötven felettiek bezzegelésével, mikor szóba jön az online világ. Mert régen bezzeg nem volt adás hétfőnként a tévében. Régen bezzeg lövöldözős játékok és tabletezés helyett kint játszottak a gyerekek az utcán napestig. Régen bezzeg beszélgettek egymással az emberek a buszon, nem az okostelefonjuk képernyőjébe meredve ültek.
Van ebben igazság. Látjuk ezt, pláne most, amikor a kütyük elterjedésével kialakult egy újfajta, az emberiség nagy részét érintő digitális dependencia. A telefonfüggőségnek – ha hiszitek, ha nem – már saját neve is van és hivatalos betegségnek számít. Nomofóbia. Így nevezik azt, amikor valaki fél a telefonja vagy az internetkapcsolata elvesztésétől, amikor valaki idegességet és állandó hiányérzetet érez, ha nincs nála a telefon vagy nem pörgetheti végig rendszeresen a hírfolyamot. Ez a betegség szerintem manapság mindnyájunkat érint bizonyos mértékben, a kérdés csak az, mennyire hagyjuk elhatalmasodni magunkon az állandó online jelenlét romboló hatásait.
A 90-es évek gyermekeként még pont ahhoz az utolsó generációhoz tartozom, amelyik internet és okostelefon nélkül nőtt fel. Igen, néha unatkoztam. Máskor babáztam, rengeteget olvastam és kint játszottam az udvaron. Az iskola utáni hosszú délutánokon fel kellett találnom magam, kreatívnak lennem, ha szórakoztatni akartam magam, hiszen nem volt ott a zsebemben a közösségi média, aminek bámulásával észrevétlenül elszaladhatott volna az egész napom. A tinédzser éveimben természetesen már nekem is volt saját telefonom, sőt a számítógép is alapvetővé vált a háztartásokban, és bizony én is megtapasztalhattam egy időre, hogy beszippantja az embert a digitalizáció.
A kutatások szerint a telefon- és internetfüggőség olyan komoly mértékben megváltoztatja az agyunk szerkezetét, mintha drogfüggők lennénk. Hiányuk elvonási tüneteket okoz, depressziót, zavart és szorongást kelt bennünk. Mondhatni, ha nincs nálunk a telefonunk, idegbetegek leszünk. Persze, az elektronikai eszközök sem az ördög fattyai, csupán élettelen tárgyak, amelyeket mi ruházunk fel hatalommal az életünk felett. Ha felruházzuk egyáltalán, hiszen kezünkben a döntés, mennyire engedünk a képernyő-nyomogatás vagy az esti zs-kategóriás showműsorok csábításának.
Hogyan mondunk nemet?
A titok talán abban rejlik, hogy ismerjük be magunknak, ha kezdünk kicsit függővé válni. Ilyenkor jöhet a digitális detox: egy bizonyos időintervallum okostelefon, számítógép, tablet, tévé nélkül. Kütyümentesen.
A magam részéről nem kezelem túl szigorúan ezeket a szabályokat. Nem válok elérhetetlenné, de a telefont lerakom egy fix helyre és nem nézek rá, hacsak nem csörög.
De így is elképesztő, mennyi lehetőség áll az ember előtt, ha félreteszi kicsit az online világot és
milyen hosszúnak tűnik hirtelen a nap huszonnégy órája,
főleg a felszabaduló esték, amit a többség céltalan tévézéssel és Facebookozással tölt.
Az első pár órában talán hiányzik a telefon adta (hamis) biztonság, de ahogy telik az idő, egyre kipihentebbé válik az agyam, egyre kevésbé igényli a gyors ingereket. Elcsendesedem, utolérem magam az elmaradt házimunkával és láss csodát, a második nap végén azt mondom, ha nem kötne a munkám az online világhoz, bizony még egy hetet is szívesen eltöltenék ebben a digitális detoxban…
Ajánljuk még: