Az ember mindig többet ér, mint a gépei – öregen is, demensen is

Nagyjából félévente jelennek meg újabbnál újabb digitális eszközök, amelyek működtetését meg kellene tanulnunk. Ezzel párhuzamosan – eltekintve néhány, főleg a férfinemhez tartozó „kütyürajongótól” – minél idősebbek vagyunk, annál kisebb lelkesedéssel fogunk az „új” tanulásához. Gyakran mégis megtesszük, mivel belátjuk, hogy bizonyos megoldások jobbak, hasznosabbak lehetnek, mint amit jelenleg alkalmazunk. Például sok idős belátta, ahogy nem baj, ha nem tolong a boltban, kockáztatva a COVID-fertőzés beszerzését, rendel inkább a netről. Személyi adataink egyeztetését is inkább elvégezzük laptopunkon, mintsem hogy bemennénk az okmányirodába. Akkor azonban, amikor néhány lelkes fiatal a környezetünkben arról beszél, hogy egyre inkább terjed a Mesterséges Intelligencia, erősen berzenkedünk. És talán nem is baj, hogy így van ez.

Pár héttel ezelőtt Budapest hegyvidékén ismeretlen tájra kerültem, s kénytelen voltam bekapcsolni az egyik legismertebb GPS-programot, a Waze-t. Az applikáció gyorsan kivezetett a káoszból, azonban egyszercsak elvitt egy olyan kereszteződéshez, amelynél kétszer két sávon, mindkét irányból jártak az autók, és még egy dupla villamossín is húzódott középen. A kétsávos útra kellett volna egy mellékutcából ráhajtanom, balra, nagy ívben. Kétségtelen: a program azt érzékelte, hogy itt alig van forgalom, de a nyolc irányba figyelés számomra csaknem lehetetlen volt, s már több autó is felgyűlt mögöttem, amikor végre biztonságosan ki tudtam kanyarodni.

Nem sokkal korábban egy amerikai némafilmszínész képét, egy ma már nem létező oldalról rátöltöttem a gépemre, majd nemrég rábukkantam a képre a gépem egyik könyvtárában. Már nem emlékeztem az illető nevére, így a képkereső-programba betöltöttem a képet, hogy megmutassa a forrást. Legnagyobb meglepetésemre nemcsak az ő és a hozzá hasonló emberek képeire bukkantam, hanem gorillák és csimpánzok képei is előjöttek – a kereső minden arcot, ami hasonlított, elém rakott..

Miben hasonlít viszont a két történet egymásra? Abban, hogy jól bizonyítják: a mesterséges intelligencia az emberi elme finomságával sohasem tud vetekedni. Kissé tudományosabban fogalmazva: a programok meg tudják találni a dolgok jelentését, sőt ezeket valamilyen szisztéma szerint össze is tudják illeszteni, de a teljes helyzetet sohasem fogják átlátni, ehhez a gépekénél sokkal gazdagabb és kifinomultabb emberi elme szükséges. Nyelvészeti kifejezésekkel élve: a mesterséges intelligencia képes a morfológiára, a szintaktikára és a szemantikára, de a pragmatikára már csak korlátozottan.

Pontosan ez az önvezető autók csapdája is. Eleinte bosszankodtam, ma már csak nevetek azokon a jóslatokon, amelyek mindig egy pár évvel későbbre teszik (immár vagy húsz éve!) az önvezető autók piacra kerülését. Ma azt mondják, csak akkor lesznek ilyen autók az utakon, ha az összes ilyen lesz: ugyanis a mesterséges intelligencia közel sem tud úgy feldolgozni egy-egy váratlan helyzetet, mint az emberek. Vagyis a gépek, ha jól is tudnak kommunikálni egymással, az nem valószínű, hogy önvezető és ember által vezetett autók keveredjenek az utakon. Hiszen az ember néha olyat is tud választani, ami nem logikus, de a megérzése ezt sugallja (s később ki is derülhet: igaza volt), míg a gép erre képtelen. 

Mindezért nagyon fontos, hogy ne érezzük magunkat öregnek és „retrónak”, ha nem lelkesedünk azonnal egy-egy kütyüért. Ha kíváncsiak vagyunk, nézzük meg, mire jó, ha könnyebbnek érezzük vele az életünket, használjuk, de nem kell abban hinnünk, hogy ezek a gépek egyszer csak helyettesíteni fogják az emberi elmét, vagy akár csak felnőnek hozzá, s ha ezt nem fogadjuk el, elmaradottak és hasznavehetetlenek vagyunk…