A haldokló telefonom utolsó tanítása a körülöttem elrohanó életről

Tech

A haldokló telefonom utolsó tanítása a körülöttem elrohanó életről

Szinte napra pontosan nyolc évvel ezelőtt vettem meg a mostani telefonom. Pillanatok alatt az életem részévé vált, de sosem lett annyira nélkülözhetetlen, hogy ne vegyem észre az engem körülvevő világot. Legalább is szeretném ezt remélni.

Haldoklik a telefonom. Várható volt, hogy lassan ennek is eljön az ideje, mégis nehéz szembenéznem vele. Nyolc évvel ezelőtt, 2013 szeptember második felében vettem meg, ez volt (és azóta sincs másik) életem első okostelefonja. Előtte egy amolyan „félig okos” érintőképernyős készüléket használtam, amin a telefonálás és az üzenetküldés mellett már elérhetőek voltak az e-mailjeim és böngészni is tudtam a világhálón, de ennél több mindenre nemigen volt alkalmas.

Szerelem volt első látásra az új készülék: már a megjelenése előtt nézegettem a képeket, vártam, hogy a boltokba kerüljön, a kezembe vehessem. Aztán lépésről lépésre haladtunk, megismertük egymást, néhány hónappal később szinte mindent tudtunk a másikról. Hosszú ideig kiválóan működött, de körülbelül egy éve már nem jön rá frissítés. Egyre lassabb lett, szinte napról napra romlott az aksija, néhány hónapja használhatatlan a töltője nélkül. Ráadásul össze is tört a képernyője két-három hónappal ezelőtt. Új telefont szeretnék venni, de nem kapkodok a vásárlással, bár már kinéztem az utódját. Jól megvagyunk mi ketten, a kis öreg készülékem és én, bár már egyre kevesebbet tud rólam (több alkalmazást töröltem, hogy legyen elég szabad kapacitása a létezéshez).

Jellemzően nem vagyok az a nagy „lájkolgatós típus”, bárhová is érkezem, nem keresem rögtön a telefonomat, hogy megnézzem, írt-e valaki. Nem tartom magam ennyire nélkülözhetetlennek (szerintem a nagyon fontos dolgok miatt egyébként is telefonálni kell), az azonban meglep, hogy

az elmúlt években milyen sokan lettek nagyon fontos emberek.

Ha eszembe jut, vetek egy pillantást a kijelzőre, persze, hátha jött üzenet, de ha várakozni kell, akkor sem a közösségi oldalakat nézegetem. Főleg amióta a végét járja a telefonom, a hírfolyam pörgetése helyett a külvilágot, a környezetemet, az embereket figyelem.

Nézem, ahogy két együtt érkező ember hosszú perceken keresztül egymásra sem néz, csak a képernyőre merednek. Vajon mi lehet olyan fontos vagy érdekes, ami nem várhat hazáig? Miről maradnának le? Egy vicces kutyás videóról? Vagy hogy mit főzött egy távoli rokonuk? Milyen koncerten volt egy alig ismerősük? Vagy a „mindenkinek köszönöm a köszöntést” – posztról? Persze, bárkinek lehet halaszthatatlan dolga, rendkívüli esemény az életében, no de állandóan és mindenkinek?!

Megvonom a vállam és tovább nézem, ahogy elsuhan mellettünk a táj, a távolban őzek sietnek vissza a fák oltalmazó rejtekébe, megcsillan a lenyugvó nap a holtág piszkoskék felszínén, a sorompónál egy kisfiú számolja a vagonokat. Gyerekkorunkban mi is mindig számoltuk a tesóimmal, és versenyeztünk: vajon ki találja ki, hogy melyik irányból érkezik a szerelvény? Ha egy folyó feletti hídon zakatoltunk keresztül, izgatottan néztük a vizet, hogy árad-e, vagy éppen már apad, úszik-e rajta egy ladik, pecáznak-e a parton?

Élvezem, ahogy cikáznak a gondolataim, ahogy egyik pillanatról a másikra átugrom az időt és a teret.

Vajon meg lehet szokni a vonat zaját, ha valaki a sínekkel kertfaros? Biztosan olcsóbb így a telek… Milyen sok udvarban állítottak az utóbbi években medencét! Meg kellene végre tanulni fejest ugrani. Vajon megjött már a fizum? Nehogy elfelejtsek bejelentkezni a fogorvoshoz. A jövő hétre már tuti nincs időpont… Az ott egy nyúl? Mennyiféle zöld! Kár, hogy erre nincsenek sűrű erdők. Szeretem az erdőket. Már megint nem vettem szemcseppet… Majd holnap. Ma még be kell fejeznem azt a cikket. De érdekes, hogy itt minden várakozó autó szürke! Mi legyen a vacsora? Melyik állomáson vagyunk? A következőn kell leszállnom. De jó lenne messzebbre utazni! Klassz az a táska! Melyik ajtón szálljak le? Az a pár még mindig a telefonját nézi?!

Nem halogathatom tovább, a következő hetek valamelyikében megveszem végre az új telefont. Szép lesz, gyors és nagyon okos. És biztos vagyok benne, hogy az új készülékbe is beleszeretek.

De akkor sem adom át az irányítást: ismerheti a barátaimat, tudhatja, hogy mikor, mennyit fizetek, hány órakor kelek, mik a terveim, mi érdekel, láthatja, merre járok és kivel. S ha majd mindent tudni fogunk egymásról, én nem firtatom, hogy honnan és hogyan szerzi az adatokat. Cserében hagyja, hogy bármikor lássam magam körül a világot a két szememmel és a cikázó gondolataimmal, offline.