A barátnőmnek rendszeresen ír e-mailt a főnöke munkaidőn kívül, mint azt a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával magam is láthattam. Mikor kérdeztem, miért válaszol, elég egyszerűen felelt: mert elvárják. Az üzenetekben általában az aznapi feladatokra kérdez rá, vagy a másnapi teendőkről tájékoztatja a felettese. Előfordult már, hogy a szabadsága ideje alatt kapott levelet, amiben egy jövőbeni probléma megoldásáról írt neki (!) a közvetlen főnöke, amire ugyan akkor nem válaszolt, de nagyon felbosszantotta, hogy egy hétre sem hagyják, hogy kikapcsolódjon, egy kicsit megfeledkezzen a munkahelyéről.
Ennél már csak az üzenetküldő alkalmazások pittyegése idegesítőbb munkaidőn túl – erről a fodrászom és a kozmetikusom is panaszkodott már több ízben. Természetesen ismerősnek jelölik a vendégek a közösségi oldalakon, néhány éve szokássá vált, hogy többen inkább üzenetben kérnek időpontot. Előfordult, hogy valaki számonkérte rajtuk, hogy ha látták az üzenetet, miért nem voltak képesek válaszolni, más meg este tíz után írt nekik, hogy a következő hétre be tudnák-e szorítani valahova „csak egy kis melírozásra, vágásra”, vagy éppen egy bajuszgyanta volt halaszthatatlan.
Könnyű erre azt mondani, hogy „miért olvassák el?”, de lássuk be: ez nem ilyen egyszerű. Amikor ránézünk a telefonra a hangjelzés hallatán, nem az jut először eszünkbe, hogy biztos munka miatt keresnek bennünket. Majd amikor meglátjuk, hogy ki írt, akkor
ijedtünkben, kötelességtudatból vagy egy „most már mindegy” legyintéssel megnyitjuk,
mert kíváncsiak vagyunk, éppen rá is érünk, és az is lehet, hogy fontos. Aztán kiderül, hogy mégsem fontos, de akkor már rég búcsút mondhatunk a pihenésnek vagy kikapcsolódásnak, az agyunk újra a munka körül forog, gondolatainkban megint dolgozunk.
Túlórázunk. Mert ez bizony az.
Felmerül a kérdés, hogy egy vállalkozó esetében mikor jár le a munkaidő (ha lejár egyáltalán), de azt gondolom, hogy az úgynevezett „józan paraszti ész” és a másik magánéletének tiszteletben tartása révén nem valami tapintatos, sőt, sokkal inkább tolakodó (pofátlan?) dolog egy átlagos üzlet nyitvatartásán túl, vagy mondjuk este 18, főleg 20 óra után bármilyen üzenetet is küldeni, vagy telefonon érdeklődni akármilyen munkaügyről. És ugyanez igaz azokra a főnökökre is, akik munkaidőn túl írnak leveleket, mert akkor van rá idejük, vagy akkor jutott eszükbe valami fontos. Különösen szép ez akkor, amikor másnap reggel már a megoldást „követelik” a dolgozótól, akinek éppen csak elkezdődött a munkaideje! Rendkívüli helyzetek, fontos határidők természetesen vannak, de ha (indokolatlanul) rendszeressé válnak az esti levelek, és azok másnapi, azonnali számonkérése, az igencsak ronthatja a dolgozók hangulatát, lojalitását, a munkához és a főnökhöz való hozzáállását.
A probléma olyannyira nem elhanyagolható, hogy
több országban már jogszabály biztosítja a munkavállaló szabadidőhöz, pihenéshez és kikapcsolódáshoz való jogát,
illetve egyértelműen túlórának minősítik, ha valaki munkaidő után kap munkával kapcsolatos levelet vagy üzenetet, illetve, ha arra munkaidőn kívül válaszolnia is kell. Az ilyen esetekben jogosan követelhetnek a dolgozók túlórapénzt például Brazíliában, ahol ide sorolják a munkaidőn túli telefonhívásokat is. De nem kell olyan messzire menni, Európában több országban is (például a németeknél és a franciáknál) túlóraként kell elszámolni az ilyen kései céges levelezéseket, telefonhívásokat.
Információim szerint Magyarországon nincs következménye annak, ha a munkáltató munkaidőn kívül üzen, választ vár vagy telefonál, de a munkavállalót sem lehet számonkérni vagy büntetni, ha nem reagál, nem válaszol. Csakhogy
nálunk elterjedt az „erre muszáj válaszolnom” és az „ezt fel kell vennem”-hozzáállás – gondolom félelemből, hiszen a megélhetésünk a tét.
Kivételt képez, ha a munkaszerződés kitér az ilyen esetekre, a készenléti ügyelet, vagy ha a főnökünk jelzi, hogy aznap este még jelentkezik. De lássuk be, az esetek kisebb részében van erről szó, inkább a megszokás szüli ezeket a kései munkákat, mintsem a szükség.
Viszont nemcsak a szabadidő és a pihenés rovására mehetnek ezek az üzenetek; az általános mentális egészségünk is megszenvedheti, mert rákényszerülünk arra, hogy még több időt töltsünk a képernyő előtt, nem beszélve arról, hogy alapvetően megemelkedhet a munkavállaló szorongásszintje a folyamatos készenlét miatt (mi lesz, ha nem olvassa el, vagy nem válaszol az üzenetre stb.).
És hogy mi a helyzet a home office-szal? Nos, ebben az esetben különösen fontos, hogy meghúzzuk a határvonalat a munka és a magánélet között. Fontosabb nemet mondanunk, mint valaha a munka világában, mert a munkaórák száma csak rajtunk múlik...
Fáj a home office? Tehetsz ellene!
Egyelőre még mindig nem látjuk, mikor térhet vissza az élet a koronavírus előtti, rendes kerékvágásba. Mivel napról napra több fertőzöttről szólnak a híradások, így lassan megint megnő annak az esélye, hogy sokan otthonról leszünk kénytelenek dolgozni. A home office-szal viszont van egy nagy probléma: fájdalmas. Nem csak lelkileg megterhelő, a testünket is sokkal jobban igénybe veszi a szokásosnál.
Ugyanakkor a főnökről is sokmindent elárulhatnak a késői levelek, amikből a munkavállalók (téves) következtetéseket vonhatnak le. Megdőlhet a bizalmuk mind a közvetlen vezetőjük, mind a munkahelyük felé, ráadásul a félreértés lehetősége is nagyobb, hiszen este, akár elalvás előtt nagyobb a félreolvasás esélye, nem beszélve a válaszokról, amit gyorsan reagálunk ilyenkor – nehezebb rendesen átgondolni, egyértelműen fogalmazni. És azért sem érdemes este e-mailezni, mert ha a munkavállaló úgy gondolja (és jó esetben így is gondolja), úgyis csak másnap olvassa el azt bent, az irodában, miután újra pereg a rendes munkaidő.
