Te hogy kommunikálsz a másik feledről kifelé? Dicsérsz vagy kritizálsz?

Lehet, hogy már nagyon sok nehézség feszíti, dühíti, és hiába akarja azt kapcsolaton belül tisztázni, a partnere erre nem vevő: mert folyton megsértődik, nem lehet vele érdemben átbeszélni a problémákat, így esély sincs arra, hogy bizonyos területeken változás legyen. Kifelé vinni a bajt, panaszkodni a társ „viselt” dolgairól azonban szintén hiba. Mások előtt megalázni a társunkat nemcsak sértő, de a kapcsolatra tekintve nagyon romboló hatása is van.

Olyan folyamatok indulhatnak el, amelyeket aztán nagyon nehéz megállítani. Főleg, ha a társsal kapcsolatos vagy róla szóló, sokszor gúnnyal tálalt kritika nem jó közönség előtt bukkan fel. Ha pont olyanok előtt, akik előtt végképp szeretett volna a kritizált fél jó színben feltűnni:

akkor az felér egy fél atomcsapással a kapcsolatra.

Mert abban a pillanatban felmerül a szándékosság vádja is, hogy a kritikus vagy gúnyolódó fél szándékosan hozta kellemetlen helyzetbe azt, akit szeret. És olyankor mindegy, mi az ok, a megalázott társnál komoly bizalomvesztés léphet fel.

Hiszen hogyan bízza magát és titkait a másikra, ha az mások előtt elárulja, lealacsonyítja, bemártja, ujjal mutogat rá, kicsúfolja, nevetség tárgyává teszi?

Van egy ismerős pár, ahol a férj rendszeresen megalázza ilyenformán a társát. Sokszor nagy nyilvánosság előtt is. Van, amikor egyenes a gúny és a becsmérlés, máskor rafinált humorba ágyazva hangzik el a kritika. Nem tudom, mi van a háttérben, vagy mi a célja ennek a kommunikációnak, de számomra roppant kínos a társaságukban lenni. Mert szerintem

ez bántalmazás akkor is, ha nem hangzanak el csúnya szavak és nincs fizikai erőszak.

Szánakozva figyelem azt, aki ezt elviseli, soha nem vág vissza, nem kéri ki magának, nem csap oda valami frappáns ellenválasszal. Csendben marad, néha csak lehajtja a fejét vagy kínosan mosolyog. Tudom, hogy érzi, tudja, a bőrét vitte vásárra megint a társa, mégse mozdul ki a helyzetből. Még csak arrébb se sétál. Van két közös gyerek, nagy ház, közös vállalkozás.

Tudom, kívülről nem lehet beleszólni – nyilván nem is látom át tisztán a háttérben működő folyamatokat. Nem tudom miért kezdődött a gúny, honnan indult és hova tart ez a kapcsolat. De nőként látni egy másik nő megalázását, nagyon is fájdalmas. Agresszornak látom azt a férfit

és kerülöm a társaságát.

Természetesen fordított helyzettel is volt már dolgom, ahol a feleség gúnyolta szüntelen a párját. Lebecsüléssel és panasszal teli áradatot indított útnak akkor is, ha annak tucatnyi szem és fültanúja volt.

Nem tudhatom, de lehet, hogy csak a jéghegy csúcsára láttam rá ott, és amikor nem volt tanúja a bántásnak, akkor még nagyobb erővel támadta azt, akivel élt.

Én ezt nem értem. Képtelen vagyok vele megbarátkozni, mert számomra ez oly mértékű sérelem és árulás lenne, ami – főleg ha nem egyszeri, véletlen eset – egészen biztosan megrendítené a kapcsolatomat.

Megrendítené a szeretet is. Eltűnne a bizalom. Eltűnne a mosoly meg a nevetés. El az ölelés, meg a közös jövővárás. Mert nem lehet jövőt várni, együtt álmodni azzal, aki ily módon elárul. Akkor is, ha a kifigurázott, kiadott emberi gyengeségek valósak és azokkal foglalkozni kell.

Ám kapcsolaton belül kell megoldást keresni. Kifelé dicsérni, és befelé se kritizálni érdemes, hanem együtt feltárni a problémát és szeretettel megoldani.