A kérdés azonban ennél sokkal mélyebb, mert egy elszigetelt, feszült, kilátástalannak tűnő helyzetben a másik jelenlétének elviselése csak egyik eleme a szituációnak. A túlélési stratégiákat is azzal a másikkal kell kidolgozni, egyeztetni. Összehangolni a napi feladatokat, egymáshoz igazítani a napi ritmust, érzékelni a másik aktuális hangulatát, és annak megfelelően belőni a fizikai távolságot, valamint az érzelmi közeledést-távolodást.
Egyszóval nagy empátiával, nagyon érzékenyen kell reagálni a másik minden megmozdulására.
A jelenleg helyzetre minden további nélkül rá tudjuk húzni a „lakatlan sziget” modellt, amit csak tovább bonyolít, ha néhány gyerek is velünk együtt reked ezen a sajátos szigeten.
Háború helyett érett kommunikáció
Ám most maradjunk a párkapcsolati szigetvilágban, amikor csak mi: a párunk és mi magunk ragadtunk a félig önkéntes, félig már hivatalos karanténban, mert ebben a helyzetben is sok kérdés felmerülhet. A legégetőbb persze, hogy egyáltalán MIKOR volt utoljára ennyire intenzív a másik jelenléte a mindennapokban, és vajon tudjuk-e JÓL kezelni ezt, anélkül, hogy hetekig tartó sértődéssé vagy állóháborúvá fajulna az egyébként régóta óhajtott együttlét.
Önmagában nem „elszigetelt” jelenség, hogy a járvány nélküli időszakban csak úgy peregtek a napok, egyik jött a másik után – és tulajdonképpen alig találkoztunk a másikkal. A legtöbb párkapcsolatban így zajlik az élet, gondoljunk csak az ezzel kapcsolatos felmérésekre, kommunikációra, a felemlegetett napi 10 percre. Arra a tíz percre, amit a felek a hétköznapokban valóban egymásra fókuszálva töltenek. Emlékezzünk csak arra, hogy a 10 percre besaccolt intenzív, valódi jelenlét is egy olyan szám, amit a szerencsések élhetnek át, a legtöbb párkapcsolatban ennél is kevesebb a párkapcsolatot építő, fenntartó idő – jó, ha eléri az 5 percet. Ez az idő nem a felületes érdeklődést fedi le, nem a kötelező köröket – a másiknak háttal állva feltett – „milyen volt a napod?” hidegét. Nem a közönyös gesztusokat, a gyors homlokpuszikat távozáskor, érkezéskor.
Nem az egy szobában való tévézést vagy netes szörfözést, hanem az értékes, egymásra fordított perceket. Az egymásra csodálkozást, az aranyat érő IGAZI párbeszédet. A meghallgatást, a közös szívdobbanást.
Nem csoda, ha a kényszerű közös „rablét” komoly kihívás elé állítja a párkapcsolatban élőket. Jelenleg ugyanis szembe kell nézni a bizonytalansággal, a járvány okozta kétségekkel és egymással is. jelenleg nincs lehetőség gyors távozásra, lassú, elnyújtott (még beugrom egy sörre a haverokkal, vagy sütire a csajokkal) hazaérkezésre. Nincs lehetőség olyan hobbi gyakorlására, amely fizikai elkülönülést nyújthat a másiktól fizikailag távol és elvezethetné a feszültséget. Lakásmérettől és beosztástól függően van csak mód az eddig megszokott (bár nem feltétlenül igényelt) távolság megélésére, mert tételezzük fel, hogy azok élnek együtt, akik szerelemből választották a közös otthont és vágynak az együttlétre is. Csak nem feltétlenül így és nem a nap 24 órájában, mert az akkor is sok és megterhelő lehet, ha szeretik és tisztelik egymást, de alapesetben nem erre rendezték be (eddig) a közös életet.
Párkapcsolati kihívásoktól függetlenül is magas stresszel kell számolni a jelenlegi és a most következő hetek során – ráeszmélünk időben vagy sem – de mindannyian súlyos traumán esünk éppen át, amelyhez nincs minden háztartásban fellapozható kidolgozott, rutinnal alkalmazható menetrend, forgatókönyv. Nincsenek jól bevált módszerek, és egyéne válogatja azt, hogy személyesen kinek milyen a megküzdési stratégiája egy-egy válságban, milyen mélyről előhúzott családi mintákkal reagál: beletörődéssel, közönnyel, ólmos fáradtsággal, esetleg ellenállással és dühvel vagy jó esetben kreativitással.
Passzív és aktív megoldások
Ezek a személyes megküzdési stratégiák is szembe kerülhetnek egymással akkor, ha azok ellenállást váltanak ki partnerünkből. Előfordulhat, hogy a másik úgy dolgozza fel félelmeit, kétségeit és az állandó együttlétből fakadó feszültségeket, hogy mindenért morog, belénk köt, esetleg épp ellenkezőleg: folyton hárít és hátat fordít. Nem képes érett módon kommunikálni, legszívesebben bedugná a fülét, és egész nap a hálószobában maradna. A másik meg nyitna, közös tevékenységeket eszel ki, pörög ezerrel, elvégzendő feladatokkal nyúzza párját, mert ő így képes megbirkózni félelmeivel, a bezártsággal (vagy kapóra jön a másik jelenléte az eddig elodázott otthoni munkák elvégzéséhez). Akár így, akár úgy, óhatatlanul szikrázni fog a levegő, és előbb utóbb robbanásig szaladhat a szituáció, de ha nem is lesz égzengés, az joggal feltételezhető, hogy mindkét fél komolyan elgondolkodik azon: tényleg a megfelelő társ áll-e mellette. Hiszen, ahogy a puding próbája az evés, úgy a válsághelyzetek azok, amelyek megmutatják, ki az, akire számíthatunk, ki az, akivel közös célokat tudunk kitűzni, és azokért közösen, együtt (nem felszínesen egymás mellett) képesek vagyunk ÖRÖMMEL és élvezve a másik jelenlétét és energiáit, dolgozni.
Nagy valószínűséggel a jelenlegi helyzet párkapcsolaton belül is kihozhatja belőlünk és társunkból is a legjobbat és a legrosszabbat egyaránt. Rámutathat kapcsolatunk gyengeségeire és erősségeire, felszínre hozhatja az eddig óvatosan szőnyeg alá söpört problémákat és csakis rajtunk, VALÓDI érzéseinken, valamint a megfelelő kommunikáción múlik, hogy mit hozunk ki a dologból, mert el is szakadhatnak a közöttünk feszülő szálak, de erősebbre is fonhatjuk azokat értő, szerető, tapintatos szavakkal és jelenléttel.
További cikkek a témában:
KIZÖKKENT IDŐ: FELVETTÜK A MASZKOT, ÉS LASSAN LEVESSZÜK AZ ÁLARCOT
VARÁZSSZAVAKRÓL, AMELYEK EBBEN AZ IDŐSZAKBAN ÖSSZEKOVÁCSOLHATJÁK A CSALÁDOT
„FONTOSAK A KORONAVÍRUS-MENTES ÓRÁK” – ÍGY BESZÉLJ A GYEREKKEL A JÁRVÁNYRÓL!
