Elakadtam a válás után – azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen

„Két éve hagyott el férjem, tíz év házasság után. Harminchat éves voltam akkor. Gyerekünk nem született, egyedül maradtam. Neki viszont az új kapcsolatában szinte azonnal összejött a baba. Van egy nagyon szép kisfia. Rá hasonlít. Amikor még terveztük mi ketten a közös gyereket, pontosan így képzeltem el, ilyen gyönyörűnek. Nézegetem róla a képeket, amikkel a volt férjem büszkélkedik a neten, aztán nézem körülötte boldog családot, és megszakad a szívem. De nem tudom megállni, hogy ne nézegessem őt, őket, a gyereket. Kínzom magam.

Mikor bejelentette a válást, elmondta, hogy itt ez a másik nő, de ha ő nem lenne se maradhatna, mert már rég nem kéne együtt legyünk. Azt állította, már régóta nem élt velem, csak nem vettem észre, mert láthatatlanná váltunk egymás szemében, hiába volt közös az asztal, meg a szoba. Már nem láttuk a másikat egyáltalán. Azt hiszem, igaza lehet, de csak félig, csak a maga részéről, mert én nagyon is láttam őt, nagyon is vártam őt, hogy hazaérjen. Kedveskedtem neki, kérdeztem a napjáról, programokat szerveztem, amikre nem jött el.

Én voltam az, akit már nem láttak, hiába tüsténkedtem, hiába mutattam magam.

Hiába telt el két év, ma is így érzem. Nem hiszem, hogy ebben tudtam volna többet, mást, jobbat tenni. Persze erről lehetetlen meggyőzni bárkit, és amúgy is, aki menni akar, arra kabátot kell adni. Józan ésszel tudom ezt. Meg azt is, hogy tulajdonképpen elfogadhatnám ezt az egészet, hiszen pont olyan láthatatlan vagyok számára, mint amikor még ide jött haza, és nem ahhoz a másikhoz. Akivel nem csak látják egymást, de meg is mutatják a külvilágnak, mennyire összetartoznak. Amikor először láttam a képet, amin csókot váltanak, pánikroham tört rám, fizikai rosszullét. Nem kaptam levegőt, pedig akkor már hónapok óta vele volt.

Pár hónapra rá autóban ültem, a barátaim vittek haza egy vacsora után. Az exemék a szomszéd kerületben laknak, az ő utcájukon hajtottunk keresztül. Égett náluk a villany, úgy képzelem, a kék kanapén ültek, a baba már aludt, ők pedig halkan beszélgettek. Én a kocsiban mérhetetlenül magányosnak éreztem magam, és hazáig azon tűnődtem, mi lenne, ha most becsengetnék? Mit tennék, ha ajtót nyitnának? Vajon mi történne pontosan? Mert innen bizonytalan a kép. Biztos nem hívnának be, be se mennék. Gondolom kijönne az ex, és zavartan eltessékelne. Szégyellné a másik nő előtt a viselkedésemet. Vagy javasolná, hogy forduljak szakemberhez, mint a válás után rövid idővel, amikor egyszer-kétszer felhívtam, hogy megkérdezzem: miért is van ez? Miért ment el, miért nem oldottuk meg a gondokat? Hol rontottam el? Volt, hogy sírtam neki, hogy tíz évet nem tehet így zárójelbe. Volt, hogy azt ordítottam, hogy egy mocsok, amiért ezt megteszi. Minden hívás előtt úgy éreztem, csak még egyszer beszélnünk kell, és le tudom majd zárni ezt az egészet.

Csak egy mondatra, egy tisztázó szóra, egy információra van szükségem – aztán persze sosem lett így.

Besokallt a hívásoktól, akkor mondta, hogy ez nem oké, jelentkezzek terápiára, majd letiltotta számomat. Igaza lehet, de magamban elintéztem ezt azzal, hogy nekem nem terapeutára volt szükségem, hanem rá. És ő elment és magamra hagyott, és én egyedül vergődöm egy szoba nagyságú sivatagban, ahol hol megfőznek, hol meg dideregtetnek a gondolataim, a magány, az elutasítás.

Két év telt el. Tudom, hogy ez a gyászév kétszerese, tudom, hogy elakadtam. Tudom, hogy lépnem kell, hogy ez így nem mehet tovább. Szeretem. Utálom. Szeretem. Minden idegszálam utána vágyakozik. Hogy olyan legyen, mint a házasságunk kezdetén, amikor még szép volt a világ, és mi vasárnaponként délig heverésztünk az ágyban. Mi tartoztunk össze, engem csókolt meg, rám volt büszke, engem szeretett. Tudom, hogy ez illúzió. Mégis vágyom rá.

Olvasom a cikkeket, hogy átlagosan két év feldolgozni a szakítás fájdalmát, de annál több is lehet. Tudom, hogy a gyász minden helyzetben, minden egyénnél más és más. Én mégis kilátástalannak érzem ezt az egészet, és két év után sem akarom, sem tudom elengedni a házasságomat, a meg nem született gyereket, az életet, ami a miénk volt, és amit nekünk képzeltem. Hiába tudom, hogy ezzel csak mérgezem magam, hogy

a harmincas éveim végét és talán a gyerekvállalás utolsó esélyét vesztegetem el, ha hátrafelé nézek, de még nem bírok máshová. 

Anyukám azt mondta, van, hogy az embernek a hajánál fogva kell kihúzni magát a gödörből, és ez most olyan helyzet. Elmesélte, hogy egyszer látta a nagymamámat – akit én mindig végtelenül erősnek láttam, olyannak, akinek fát vághatok a hátán – a fürdőszobában összekuporodva sírni. Nagyapám halála után történt, anyám is össze volt zuhanva, és mint kiderült, a mama is. Az az asszony, aki a huszadik század gyötrelmeit végigélte, összetört, amikor senki nem látta. Akkor sem beszéltek róla, elfogadták, hogy ilyen is tud lenni, néha padlóra vág minket egy nálunk nagyobb erő. Aztán felállt a nagyi – mert ott voltak a gyerekek, ott volt a család, ott volt az élet, ami megy tovább.

Neki is ment, és ha rá gondolok, mégiscsak úgy érzem, nekem is fog.”