A társkeresésre ráérünk, de a kapcsolatot építeni már túl nagy meló, igaz?

Különösen az online oldalon keresgélők tapasztalják a jelenséget – és panaszkodnak miatta az ellenkező nemre –, hogy ugyan a felületen szemlátomást sok időt töltenek a jelöltek, amikor a valódi kapcsolatépítésre kerülne sor, hirtelen bokrosodik a rengeteg más jellegű tennivaló. A kiszemelt nem nagyon ér rá.

Úgy tűnik, hogy ugyan öröm, ha valaki kapcsolódik (kapcsolódna) hozzánk, jólesik az egónak, meg egyébként is kellene már valaki, de azért egy sor dolog ennél is fontosabb.

Például a munka, na azt kell. Elfoglaltak vagyunk nagyon. Fontos a munkánk, ezért halaszthatatlan feladatokkal torlaszoljuk el az utat a felénk közeledő előtt. Ki ne hallotta volna valamilyen formában, hogy:

• „Bocsánat, de közbejött valami, és csak én tudom megoldani.”
• „Remélem, nem haragszol, de ma hosszúra nyúlt a munkaidő, nem vágyom másra csak a saját ágyamra.”
• „Ma nincs kedvem kimozdulni sehova, halasszuk a randit, jó?”
• „Megbetegedett a kolléganőm férjének az anyjának a mostohalánya, ezért át kellett szervezni a teljes cég munkabeosztását, én is benn maradok. Bocsika.”
• „Ma biztos nem fér bele! (Esetleg szókimondóbban: Ilyen spontán nem várhatod el tőlem a találkozást.”
• „Haladjunk ennél lassabban, oké? Hova ez a rohanás?”

Ne értsetek félre: szerintem nincs baj azzal, ha valaki nem veti bele magát hanyatt-homlok egy új kapcsolatba, ha csak óvatosan lépésről lépésre merül el benne. Nincs azzal baj, ha óvatoska az élménybefogadás, főleg, ha sok csalódás, sok kudarc előzte meg az ígéretesnek tűnő kapcsolatot.

De félő lehet, hogy a nagy óvatosság és az időgazdálkodási zavarok, vagy amikor a párkapcsolaton egyáltalán nincs fókusz, az kiöli a közeledési-, kapcsolatépítési szándékot a másik félből (is). Mert le lehet pattintani azt a másikat egyszer-kétszer. Néhányszor, de nem örökkön-örökké.

Máshogy fogalmazva: lehet újabb és újabb munkával vagy bármi egyébbel kapcsolatos kötelesség fedezékébe vonulni. Lehet onnan kilesni, akar-e így is minket a másik, marad-e lendület vagy csak egy lobbanás volt(unk), és már lép is tovább. A csalóka az, hogy sok kockázat, sok taktika nincs a dologban: jó eséllyel tovább fog lépni az, akit huzamosabb ideig lebegtetünk, akivel azt érzékeltetjük, hogy nem elég fontos nekünk ahhoz, hogy (elég) időt szakítsunk rá.

Akkor aztán megélhetjük, hogy nekünk volt igazunk, és csak szalmaláng volt az a nekibuzdulás.

És akkor lehet ostorozni újra a másik nemet,

hogy nem is akar az semmit igazán. Nem akarja a nő a férfit, a férfi meg csak egy dolog miatt keresi a nőt, vagy azért se már. Mert valódi kapcsolatot nem akar igazán, nem bizonyította – csak éppen lehet, valódi esélyt sem adtunk neki erre, mert nem mertünk eljutni odáig, hogy a másik szemébe nézzünk. Inkább fontosabb volt a munka, egy sör a haverokkal vagy éppen a porszívózás. 

De így mindenki veszít. Mert ha erre se szánunk elég időt és nem érezzük értékesnek a másikkal való személyes találkozást, ha nem érezzük mindent felülíróan fontosnak és vágyottnak a közös programot, egy sétát, vagy egy közös vacsorát, akkor hiába várunk tündérmesei fordulatot.

Nem marad tartós a láng, nem jön varázs. 

És akkor lehet túlórázni még többet és jöhet az újabb munkahelyi extra feladat. Jöhet újabb (netes) borozás a haverokkal, és maratoni hosszúságú, panasszal teli csetelés azokkal, akik ugyanígy gazdálkodnak idővel, lehetőséggel, mint mi.

Azokkal, akik éppúgy nem adnak beváltható, igazi esélyt senkinek – önmaguknak se. Akiknél az idő olyan érték, amit senki se tud megfizetni, érintésre és találkozásra váltani.

Mert hiába tűnik úgy, hogy nyitva, valójában zárva van az az ajtó, ahol besurranhatna az a másik a szép szavaival, reményekkel és közös életről szőtt álmokkal. Visszapattan onnan. Kívül reked.

Pedig csak a munka sok, meg már megint a túlóra, meg csak ezt az egy dolgot még befejezem. És majd utána.

Majd utána. Egyszer.