Vidéki sanzon: januári disznóvágás pesti szereplőkkel

Szocio

Vidéki sanzon: januári disznóvágás pesti szereplőkkel

Apai nagyanyámat szűkszavú embernek ismertem. Szigorú tekintetű parasztasszony volt, aki a második világégés idején érdekalapú, de érzelmekkel átszőtt barátságot kötött egy pesti testvérpárral. Róluk szól ez a történet, harminc évvel a háború utánról, az alföldi tanyavilágból.

Pista hangtalanul támasztotta a létrát az eperfa derekának a sötétben. Az alsó ágon gubbasztó gyöngytyúkok fel sem ébredtek deres álmukból, mire ő már leadott kettőt közülük. Negyed órával később a Mama zárta a kamrát: a lábasnép már tollát vesztve várta a reggelt.

A férfi hajnalban, amikor kinézett az ajtón, jókorát szentségelt. Havazott az éjjel, már csak ez hiányzott. Nyolc óra tízre érkezik a vonat, az állomás ide tizenkét kilométer. Mari begyújt, ellátja a jószágot, a Mama elpiszmog a gyöngyösök meggémberedett testével, neki meg indulni kell.

Eleonóra és Elvira háromkor kelt. A pakk összecsomagolva várta az óracsörgést a hallban, fél négykor megállt a taxi a bérház előtt. A Nyugatiba! – adta ki a parancsot emelt fővel az idősebb Schneider-lány, aki már maga is elmúlt hatvan. Rókalábak kalimpáltak a nyakában. A sofőr elcsodálkozott, vajon hova utazhatnak a dámák ezen a fagyos januári pénteken. Valószínűleg minden eshetőségre gondolt, csak arra nem, hogy éppen az alföldi tanyavilágba tartanak, disznóvágásra.

A vonat, mintha tudomást sem vett volna a havazásról, pontosan érkezett. Noncsi néni – ahogy Pista totyogó kora óta hívta – minden gőgjét és fenntartiságát elfeledve ölelte át a megtermett parasztlegényt az állomáson, aki azonnal hóna alá csapta a két öreg hölgy minden cókmókját. Felpakolva jöttek, mint mindig.

A Mama és Eleonóra a háborúnak köszönhette barátságát. A két asszonyt a szükség hozta össze,

hogy aztán együtt tökélyre fejlesszék a cserekereskedelmet. Eleonóra havi rendszerességgel friss tojást, felpucolt jószágot, lekvárt és szalonnát zugolt (zűgölt?) hol egyedül, hol a testvérével együtt  a vég nélküli vásznakért, vagy éppen más – vidéken elérhetetlennek számító – holmikért cserébe.

Most ünnepnapra jöttek, úrinőként, de nem vendégnek. Így aztán, mikor a Mama is körbeölelgette őket sebtében a konyha közepén, gyorsan ruhát váltottak és elfoglalták a kijelölt helyüket. Elvirára jutott a gyerekpesztra szerep, hogy Mari kimehessen elmosogatni a nagy edényeket, Eleonóra pedig odaállt a nagy fazék mellé, amiben rizs fakadt másnapra. A Mama ilyenkor elvett egy marékkal a megpucolt hagymából és halkrumpli levest főzött, egészbe tojással. Két rongyos szakajtó csutka behozatala között arra is volt ideje, hogy felverjen egy adag fánkot, amit aztán rendre Eleonórára bízott, neki kellett kisütni.

A munkás péntek után szombatra virradóan kitisztult az ég alja. A fiatalabbik Schneider lánynak Goethe szerelmes verseit idézte a pirkadat, mígnem meghallotta a visítást a hátsó udvar felől. Gyerekesen fülére tapasztott két kispárnát és a szobába menekült. Eleonóra az ajtó közelében toporgott.  Kimenni ő sem mert, míg fel nem süvített a pörkölő hangja.

Fél órával később már elfelejtették a történteket és mindketten gyerekké vedletten bámészkodtak az udvaron. A Mama és Mari sürgött-forgott megállás nélkül, a férfinép vassal kaparta a feketére vált jószágot az eperfa alatt.

disznovagas

Fotó: Fortepan / Heinz Bachmann

A Mama nem sokáig hagyta fegyelmezetlenül a pesti népséget: gyorsan betessékelte őket a kiskonyhába, nehogy megfázzanak, közben munkát osztott nekik. Eleonóra az abált vért aprózta, Elvira a hagymát sütötte alá. Mire a férfiak beadták a reggelinek való nyakas húst és a teknőbe kerültek a sonkák, Mari egyik kezében a kisebb fiával, a másikkal kézen fogva a nagyobbat ballagott a kiskonyha felé. Elvira tudta, ő ezzel megszabadult a zsírszagú világból: neki jut a két gyerek, hogy az anyjuk tudjon menni ellátni az asszonyok dolgát: várja a fodorháj és az összetekeredett kilométernyi bél.

Elvira nem bánta ezt. Ő akármennyire is szerette az abált szalonnát, szíve szerint a Vásárcsarnokig ment volna csak érte. Ezt azonban nem merte elmondani Eleonórának sem, nemhogy a Mamának. Az idősebb Scheneider lány ellentéte volt a húgának: élt-halt ezért a napért. Alig bírta kivárni, hogy megsüljön a reggelire szánt pecsenye, a fakanállal percenként elcsent egy-egy darabot a sült vérből. A Mama – aki vele szinte napra pontosan egykorú volt – számtalanszor rászólt, baj lesz ebből, de nem bírta megállni.

Az sem zavarta, amikor az asszonyok reggeli után a dudvarakás felé invitálják, vizet merni a zománcos vödörből ahhoz a munkához, amitől a legtöbb pesti dáma egy életre eltántorodna a kolbász-evéstől. Méltóságteljesen ment, kihúzott háttal demonstrálva, hogy

a báli szezon nem az Operában kezdődik, hanem itt a tanya végén.

Mindenben benne volt: könyékig zsírosan, félrecsúszott konttyal dolgozott, mint aki attól fél, bármiből is kimaradhat. Büszkeségét külön legyezte, amikor Pista kikérte a véleményét, mekkora legyen a Pestre szánt füstölt sonka és hány pár oldalas fér a nagy garaboly aljába.

Mire a nap ismét alászállt és az üstben aranybarnára sült a töpörtyű, Pista a sparhelt sarkán rotyogtatta a paprikást. A rengben halkan sistergett egy karikába hajtott hurka. Gőzfelhőben úszott a nyári konyha, mire Mari leszűrte a levest a nagyfazékból.

A Mama fáradtan roskadt le a hokedlire a konyha sarkában. Bal térdére vette egyik unokáját, jobbra a másikat. Elvira kis falatokban adta a két kis legény szájába főtt húst, egy-egy kanál gyöngyöző levessel megtoldva.

Eleonóra egy másik székre rogyott a fáradtságtól, torkában érezve az egész nap tömény, zsíros mámorát. Lehet, hogy mégiscsak a Mamának volt igaza, nem kellett volna mindent frissiben megkóstolni. De hát ilyen ez a vidéki élet, gondolta, majd Isten’uccse legurított Pistával egy gyűszűnyit abból a szilvapálinkából, amiből egy színültig töltött üveg kitámasztja majd a tojásos szakajtót a gyöngyös mellett a kosárban – kedden, a hazaúton.

Nyitókép: Fortepan / Korenchy László

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt