Ha ma Franci néni azt üzenné anyámnak, hozzuk el a citromfát, én mennék érte. Igaz, megmozdítani sem bírnám a zöldre mázolt fadézsát, de addig erőlködnék, amíg szusszal bírom. De már hiába.

Ahogyan öregszem, egyre inkább hiszek abban, hogy szükségünk van olyan rituálékra és megszokásokra, amik csak a mi családunkra jellemzők. Így aztán számomra természetes, hogy az anyám vasárnapi asztalát körüllengő szokásjogi rendszerben a mai napig mindenki számára egyértelmű, kit melyik húsdarab illet a csirkepörköltes lábosból…

Szeptember közepét írtuk, péntek délután az iskolatáskám a sarokban landolt. Erre a napra vártam már azóta, hogy az utolsó lekvárosüveg alján megríkattuk a kanalat: hiába kapartuk, nem jutott mindkét karéj kenyérre, csak mutatónak. Jancsi ingatta is a fejét: baj lesz ebből, hugi, nem maradt a mágnás pitébe, még csak mutatónak se…

Rántott sajt, rántott hús, sült krumpli… Mi a közös bennük?  Egyrészt biztosan akad közöttük egy olyan étel, amit még a legválogatósabb gyerek is megeszik, másrészt pedig mindhárom – klasszikus formában – étolajban készül. Bő napraforgó- vagy repceolajban, úgy, mint számtalan más, tradicionális magyar fogás. De mi történik a túlhevült, sütésre már alkalmatlan étolajjal? Ma Magyarországon mintegy 25 ezer tonna használt étolaj keletkezik a háztartásokban éves szinten, amit akár újra is hasznosíthatnánk.

Apai nagyanyámat szűkszavú embernek ismertem. Szigorú tekintetű parasztasszony volt, aki a második világégés idején érdekalapú, de érzelmekkel átszőtt barátságot kötött egy pesti testvérpárral. Róluk szól ez a történet, harminc évvel a háború utánról, az alföldi tanyavilágból.

Az adventi koszorú gyertyái közül már csak egy pislákolt. Fél 12 volt. Csizmát húztunk anyámmal és a sűrű hóesésben ketten indultunk a misére. Alig mentünk néhányszáz métert egymásba karolva, mikor megkérdeztem: Flórát mikor láttad? Erre ő elfordította a fejét, hogy ne lássam az arcán legördülő könnycseppet.

Még néhány nap, és hivatalosan is beköszönt a nyári szünet. Lassan minden diák a kezébe kapja a kis keményfedeles könyvecskét, benne az éves értékeléssel. Egyesek kirobbanó örömmel fogadják, mások szorongva… és vajon tudja valaki, a jegyek mögött hol az igazság?

A nyolcvanas évek végén járunk. A csillagfényes júliusi éjszakában öt felnőtt indul el gyalogosan Székelyhídról, hogy hátrahagyva Ceaușescu rémuralmát, új életet kezdjen. Mindegy, hogy hol, csak a határ túloldalán. Szilágyi-Perjési Katalin története egy lehetetlennek tűnő szökésről.

Az ünnepek előtti forgatagban feltorlódott a vásárlók sora a mozgólépcső aljánál. Egy kétéves forma kisfiú feküdt a földön, hisztizett. Kezét-lábát ütemesen csapkodta a latyakos tócsában. Az emberek többsége megvetően, kis kárörvendéssel nyugtázta a jelenetet. A műsor végül nem tartott sokáig: a szégyenével és bizonytalanságával küzdő anyuka felkapta a kisfiút, és elindult vele a játékbolt irányába… Vajon hányan követnénk a példáját egy hasonló helyzetben? Vajon a más nemzetekhez tartozó anyukák is ugyanígy reagálnak?

Az adventi időszak leginkább az elcsendesülésről, elmélyülésről kellene, hogy szóljon. Sokunknál azonban éppen ilyenkor kezdődik az év végi hajrá: határidők szorítanak a munkahelyen, lista hirdeti a hűtőszekrényre ragasztva, mi mindent kellene otthon még elintézni, közben pedig a gyereket „online üzemmódra” állították a suliban… Ismerős?

Ülök a kanapén nyakig betakarózva, egy zsebkendőkupac közepén. Az orromat bármelyik cirkuszi bohóc megirigyelné, a hangom horrorfilmbe illik. A férjem elhessegette az aprónépet a közelemből egy határozott „Anyátok beteg, hagyjátok pihenni!” – felkiáltással. Szombat van, hurrá!

Közeledik a mindenszentek. Ilyenkor gyakrabban gondolunk azokra, akik már „föntről” néznek minket. Én is sűrűbben járok Franci néninél.