„Egyenesen az őrtorony lábánál kötöttünk ki” – egy harmincéves, tiltott határátkelés máig ható ereje

Imre hajnalban ment dolgozni. Útközben lerakta a csíkos szatyrot a két üres tejesüveggel a bolt előtt. Néhány nyugdíjas már ott ücsörgött órák óta, reménykedve, hogy lesz bármi ehető a polcokon. Háromnegyed hatkor befutott Katus. Beállt a szatyor mellé a sorba, már vagy húszan álltak mögötte. Sietett, otthon várta a két kicsi a friss tejet. A mindig mogorva boltosné meglátva a fiatalasszonyt előhúzott egy papírzacskót a pult alól és a kezébe nyomta. Parizer volt benne, kicsit büdös, de volt. Több mint húszdekányi.

„1989-ben teljes reményvesztettségben vártunk a semmire” – idézi fel akkori érzéseit Katus. Hiába volt a férjének munkája, hiába volt ott a két gyerek, Nagyváradon az élet nem kecsegtetett semmi biztatóval. A boltokban fejadagokban mérték a vajat, a lisztet, a szappant, a piacon magyarul megszólalni egyenesen bűnnek számított. A tévében Ceaușescuról szóló megkomponált filmeket játszottak, ahol minden idilli volt. Közben az árvaházak megteltek az abortusz-tilalom ideje alatt fogant gyerekekkel, és az emberek rettegtek a Securitate besúgóitól.

Nyílt titok volt, hogy aki megelégelte a rendszer túlkapásait, nyugatra indul. Útlevél és valuta híján úgy, ahogyan tud. Így döntött egy júliusi napon Katus és a férje is, akiknél egy családi tragédia adta meg a végső löketet az induláshoz. „Minden nagyon gyorsan történt. Nem volt kérdés, hogy mind a négyen útnak indulunk, de apám közbeszólt. Azt mondta, hogy a mi bőrünket úgy visszük vásárra, ahogyan akarjuk, de a gyerekeket nem hagyja” – meséli. Élete leghosszabb éjszakája volt, amikor próbálta megemészteni, hogy másnap reggel nekivágnak a zöldhatárnak a 10 hónapos Gergő és két és fél éves nővére nélkül.

Az embercsempészek 30 ezer lejt kértek a két emberért, Imre ekkoriban 2500 lejt keresett havonta. De volt egy új színestévéjük, amit többet ért, mint az arany. Azt eladva azonnal megvolt a pénz. Sorstársaknak sem voltak híján, csatlakozott hozzájuk egy baráti házaspár egy tizenkét hónapos kicsi leánnyal, és egy barátnő, akinek a férje már a határ túloldalán volt akkorra.

„Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy ami velünk történik, az visszafordíthatatlanul megváltoztatja életünket” 

– meséli Katus az indulás reggeléről. Egy ismerős vitte el őket Székelyhídra. A főtéren egy nyitott ablakon át kiszűrődött a Kossuth rádió déli krónikája, amikor kiszálltak az ócska kocsi csomagtartójából. A bemondó akkor közölte a hírt: meghalt Kádár János. A baráti házaspár férfitagja erre rávágta, hogy akkor nincs mese, Pestre kell menniük a temetésre. Viccnek szánta, hogy oldja a feszültséget, de mindenki tudta, komolyan beszél, legalábbis részben: innen már nem volt visszaút.

A faluból egy határmenti tanyára irányította őket a közvetítő, egy idős házaspárhoz. Az öregek nem örültek a kislánynak, féltek, hogy bajt hoz mindenkire. A fiatalok azzal nyugtatták őket, hogy a kicsiért felnőtt árat fizettek, és este, mire a csillagok felszállnak az égre, aludni fog, mint a bunda – addigra a teájába pontosan kimért altatót csepegtetnek.

A ház néhány száz méterre volt a határőrtoronytól, így a délután feszült várakozással telt a tanya legyekkel teli konyhájában. Estefelé egyszer csak az öregasszony hirtelen beterelte a fiatalokat a nagyszobába, kiadva, lapuljanak le csöndben. Határőrök jöttek. „Florica néni elbeszélgetett velük, pálinkával kínálta őket. Meg valamennyi pénzzel is, úgy gondolom, de ezt más sosem tudjuk meg” – emlékszik vissza Katus.

A lényeg az volt, hogy az őrök elmentek. Lassan sötétedett, a kislány megkapta az altatót, egy kendőben ráerősítették az apja hátára. Az öregasszony hosszasan magyarázta, merre induljanak, mire figyeljenek út közben. „Hát maga nem jön velünk?” – kérdezték tőle meglepetten. „Nem” – válaszolta tömören. „A Jóisten áldja meg magukat” – toldotta meg végül. Útnak indultak nélküle.

A tanya ajtaján kilépve a kislány felsírt. Katus férje égi jelnek tekintette a gyereksírást, kérte a feleségét, menjenek haza az övéikhez. De az asszony tántoríthatatlanul ragaszkodott a tervhez. Göröngyös szántóföld, vizescsatorna, füves rész, országút, vasúti töltés… ez volt sorrend. Sötét ruhában, egy szál övtáskával meneteltek a sötétben. „Lejt nem hoztunk, azt odaadtuk a csempészeknek. Aranyunk nem volt, csak az ujjunkon a karikagyűrű. Így röhögtünk kínunkban a csatornában, derékig a langymeleg vízben… de mentünk.”

Mindenki tisztában volt azzal, hogy ha elkapják őket a határőrök, nincs kegyelem.

Vagy azért, mert kérdés nélkül lőnek, vagy azért, mert néhány nap pótszabadság és dollár reményében visszahurcolják őket a kaszárnyába, ahol a rezsim megtorolja a szökési kísérletet. Veréssel, kínzással, 9 hónapnyi börtönnel, lakhelyelhagyási tilalommal és még ki tudja, mivel. Erre azonban senki sem akart gondolni, pláne, mert Florica néni útmutatójának megfelelően elérték az országutat. Átrohantak a kietlen aszfalton és

Imre volt az, aki ráfeküdt a vasúti sínre, hogy a többiek átmásszanak rajta, így csökkentve le a zajt, amit a kavicsok csapnak a léptek alatt.

Ez is sikerült, de a töltésen lefelé egyikőjük belerúgott egy eldobott konzerves dobozba, ami akkorát szólt az éjszaka csöndjében, mint Gábor Áron rézágyúja. Az összes kutya elkezdett ugatni az őrtoronyban. Az életösztön megszólalt mindannyiukban: berohantak a kukoricásba.

„Három sáv tengeri volt vetve – ezt is elmondta Florica néni. Az első kettő merőleges a határra, a harmadik azzal párhuzamos. Ha valaki járkál benne, zörög és már messziről jól lehet hallani” – idézi fel Katus az intelmet ennyi idő után is pontosan. Már a másodikban jártak, amikor a férje elől intett, álljanak meg. A sorok végén egy határőr alakja sejlett fel, lámpát lóbálva a kezében. Elől Imre leguggolt, a mögötte lévő apa a hátán a kislánnyal amennyire csak tudott, hátradőlt, a három asszony meg lélegzetvisszafojtva tartotta őket.

Mire azt hitték, elmúlt a veszély a kislány elkezdett ordítani az apja hátán. Kutyaugatás, fényrakéták durrogása, nappali világosság. A határőrök románul kiabáltak, állj, vagy lövök.

„Mintha áramütés ért volna, megindulok kúszva-mászva. Percekkel később hallom meg csak a férjemet, hogy a nevemen szólongat. Itt van. Futunk, majd az alacsony silókukorica között mászunk tovább. Én, a férjem és a barátnőm. A kislány és szülei nincsenek velünk. Nem hallunk sem gyereksírást, sem lövéseket” – meséli Katus, akit még most is kiráz a hideg.

Nem sokkal később derült ki, hogy rossz irányba másztak. Egyenesen az őrtorony lábánál kötöttek ki.

Mivel fény nem szűrődött ki bentről és csönd volt, egy percig sem gondolkodtak tovább, eszevesztett rohanásba kezdtek. Puha szántáson gázoltak át, majd egy harmatos, virágillatú mezőre értek. Nem tudták, hogy már a senki földjén járnak, nem mertek megállni. Rettegtek, hogy utánuklőnek, így csak egy hatalmas kukoricatáblába érve merték meglassítani a lépteiket. Azon túl egy búzatábla ringott a hajnalhasadásban, mellette földút. Egy parasztember épp arra kerekezett, úton ki a földjére. Ő mondta ki a végszót: ne féljenek, ez már Magyarország. 

Aztán a téesziroda felé irányította a fiatalokat. Legnagyobb meglepetésükre ott találták a kislányt a szüleivel, akik a fényrakétáktól megrémülve minden bátorságukat összeszedve a futást választották a kúszás helyett. Mindent egy lapra tettek fel, szerencsére.

A téeszirodából a határőrség vitte őket tovább Nyírbátorba, a befogadóállomásra. Alapos kihallgatást követően papírokat kaptak, mellette a kislány szülei alapos fejmosást a felelőtlenségükért. Szóba sem került, hogy visszaadják őket a románoknak, mint ahogyan ezt egy évvel korábban még tették az illegális határátlépőkkel.  

A kihallgatás után Katus sírva kérte a helyi posta alkalmazottját, akár este van, akár nem, legyen rá tekintettel és küldjön el neki egy táviratot Nagyváradra. Csak egy mondattal, hogy

„megékezett rendben a csomag” – ebből tudták meg a szülei, sikerült a szökés.

Nyírbátorból az útjuk tovább vezetett. Göröngyösen, mint a szántó a senki földje mellett, de biztosan és töretlenül. Pestre mentek, majd nem sokkal később a Vöröskereszt segítségével Szegedre kerültek. A helyi ékszerész munkaközösség azonnal felvette Imrét. Lett szállás is, ideiglenesen, majd albérlet a Boldogasszony sugárúton. Katus napokon belül munkába állt a kórház krónikus belgyógyászati osztályán, ápolóként. Az első munkanap után, a kimerültségtől kóvályogva azt érezte, a haldoklók ellátása már semmi ahhoz képest, amin ők ketten Imrével együtt átmentek.  

Egyedül a két gyermekük hiánya volt az, amin nem tudtak felülkerekedni. Katus édesapja kijárta, hogy a kicsik még ’89 őszén megkapják az útlevelet, de a nagyszülőkét visszatartották.  A családegyesítési kérelem elbírálása sem ment könnyen. Szerencsére a két eltűnt szülőt nem kereste a rendőrség, mert addigra ők már a rendszer közelgő összeomlását igyekezték elpalástolni. Meggátolni akkor már lehetetlen volt.   

Közben Katusék minden lehetőséget megragadtak, hogy pénzt keressenek. A nyolcórás műszak után színes gyertyákat öntöttek a nandafalvi hindu templomnak, hétvégente pedig a felsővárosi egyházközösségben vállaltak munkát. Közben mindenki előtt nyitva állt az ajtajuk, aki a határon túlról jött.

Voltak nehéz pillanatok is.

„Azt, hogy két tősgyökeres magyar család sarját az anyaországban rendszeresen „lepiszkosrománozzák”, meg kellett szokni. És meg kellett tanulni túllépni rajta”

– vallja be Katus.

Karácsony előtt két nappal Katus angyalkás képeslapot írt az otthoniaknak. Ez állt rajta: „Drágáim, nem kívánok nektek boldog karácsonyt, mert tudom, addigra együtt leszünk”. Könnyek között adta postára az üzenetet a forradalom kitörésének napján.

Másnap este fél tízkor zörgettek az ablakon. Egy ismerős házaspár jött az egyházközségtől, hogy azonnal indulni kell a gyerekekért. Mint később megtudták, Katus édesapja egy Váradra érkezett segélyszállítmány sofőrjére bízta a két kicsit, hogy visszfuvarban vigye el őket Debrecenig, oda mennek értük a szülők.

A bátorság meghozta a boldogságot, a képeslap jóslata beteljesült.

A szökéskor huszonéves fiatalok azóta már nagyszülők. A Tisza-menti Algyőn telepedtek le, ide született a harmadik gyermekük. Katus azóta is küzd a bűntudatával, hogy azon a júliusi napon otthagyta a két nagyobbat és útnak indult a férjével. „Rajtuk azóta is látom, hogy tartanak attól, egyszer megint szó nélkül eltűnünk” – mondja.

Ma, harminckét év múltán is élénken él benne az a furcsa érzés, ami a hatalmába kerítette a szökés óráiban. „Valamitől elköszönsz, ami az életed része. Ott sötét van, de tudod, hogy ott van mégis az igazi fény” – mondja, és szemében megjelenik egy könnycsepp. Vallja, hogy mindig is nagyváradi marad, hiába köti ma már minden ide. Honvágya hol elcsitul, hol feltámad. Ilyenkor novellákat, verseket ír, vagy felpakolnak Imrével és hazamennek Váradra… itthonról, haza.

Nyitókép: Szilágyi-Perjési Katalin