Idén tavasszal megjelent egy tanulmány a Geophisycal Research Letters című folyóiratban, miszerint az északi félteke lakóinak meg kell barátkozniuk a hosszú, akár hat hónapig is tartó nyarak gondolatával. Ha ugyanis nem sikerül változtatni a globális felmelegedés ütemén, a századforduló szülöttei már csak hírből fogják ismerni a havat, de a zsenge zöldborsó ízét is.

Anya olvass nekem! – hangzik el a kérdés a kisebbik fiam szájából még ma is sűrűn. Én pedig olvasok, rendületlenül. Minden este és a nap bármely szakában. Nemcsak azért, mert a gyerekem kéri és áhítattal hallgatja, amikor századszorra is a legkisebb királyfi győz, hanem azért is, mert én magam is szeretem ezeket a lopva kapott varázslatos tíz perceket, együtt, egymáshoz közel.

Anyuka áll a pénztárnál, fél kézzel pakol, másik fél kézzel a gyerekét csitítja. Egyre csak mantrázza a visító kétévesnek: Jól van, Etelka, mindjárt végzünk. Ügyes vagy! Nyugodj meg, már nem sok idő! A pénztáros a blokkal együtt szép napot kíván és hozzáteszi: Anyuka, hogy maga milyen türelmes Etelkával! Mire anyuka rávágja: Köszönöm szépen, de Etelka én vagyok!

Ez a történet olyan, mint egy igazi mese. Boszorkányos mese. A főhőse egy öregasszony, Juliska néni. A helyszíne egy kisváros szélső utcája. A történet pedig maga a valóság, a boszorkányos valóság…

Anya, veszel nekem egy… ? – hangzik a kérdés.  Anya felnéz, és vagy kapásból rávágja, hogy „persze, igen, máris…” vagy pedig jönnek a „de hát” kezdetű kifogások. Elszántan. Vagy csak ideig-óráig. Ugye ismerős, kedves anyukák?

Két gyerek, két szülő, egy nagymama és tíz hét. Pontosabban tíz egész és még két töredék hét. Hurrá, itt a vakáció!

Gyerekként sok időt töltöttem anyai nagyszüleimnél. Félig-meddig tanyán laktak: a szentesi Nagyhegy-soron. Kis parasztház, nagy porta, szőlőlugas, libák, birkák, virágtenger…

Világklasszis lehetett volna, viszont az élet közbeszólt: egy durva baleset kettészakította a sportolói pályafutást. De Kovács Kriszta nem adta magát: a hátraszaltók után is talpra állt, és ha már másban is, de megtalálta a helyét. Portrénk az egykoron többszörös magyar válogatott tornászról, az élet nagy szaltóiról és a szívvel-lélekkel készített málnalekvárokról.

Bio zöldségpüré? Tejmentes tápszer? Gluténmentes babakeksz? – nagyanyám ingatná a fejét, ha ezeket a sorokat olvasná. „Az én időmben nem vót’ még ilyen…” – mondaná. Most van. De biztosan kell is?   

Kézzel írt, megsárgult lapok, kifakult fényképek, molyette hímzett pólya... – aki ilyen kincseket őriz saját gyermekkoráról, mérhetetlenül gazdag. De mit adunk mi tovább a jövő generációinak? Kételyek és igazságok a babanaplóról és a filterezett önámításról.

Amikor őket nézem, magamat is látom. Amikor őket hallom, magamat is hallom. Azt is, amit szeretnék magamból továbbadni, és azt is, amit nem...

Az anyukáknak van Achilles-pontja? – hangzott ma reggel a kérdés a rádióban. A műsorvezetők megegyeztek abban, hogy nincs. Én meg belekiabáltam a dugóba, hogy de igen, van! Csak az anyák az álcázás mesterei. Elárulom, az én legsebezhetőbb pontom az anyák napi műsor. Pedig szeretem az anyák napját…