Strand-ON! Avagy hogyan számoljunk le a tökéletes „bícsbádi” sztereotípiájával anyaként…

Szép

Strand-ON! Avagy hogyan számoljunk le a tökéletes „bícsbádi” sztereotípiájával anyaként…

36 éves múltam, kétszer szültem. Teljesen átlagos nő vagyok: nem túl magas, nem túl alacsony, nem túl sovány, és nem túl kövér. Személyi edzők hada csámcsoghatna a testem hibáin, bár jelentem, ha holnap mennék érettségizni, ugyanabban a fekete miniszoknyában indulhatnék el, mint 18 évvel ezelőtt.

Mindezen bevezetés után – és ellenére – töredelmesen bevallom, sokáig a fizikai rosszullét kerülgetett, ha a gyerekeim száját elhagyta a kérdés, mikor megyünk strandra. Ennek pedig nagyon egyszerű oka volt: a fürdőruha puszta látványa is szorongást váltott ki belőlem, úgy, mint hozzám hasonlóan nagyon sok édesanyában.

Mivel azonban két vízimádó kissráccal ajándékozott meg a sors, nem volt kérdés, hogy tudatosan, megoldandó feladatként kell kezelnem ezt a problémát. Elsősorban önmagam miatt, hogy képes legyek önbírálat – és nem kevés önutálat – nélkül bikinis anyatestemet elfogadni, másodsorban pedig a fiaimért, akikből már csak az itthon maradásnak a megemlítése is heves ellenállást váltott ki. Joggal.

Mára – hosszú küzdelem után – sikerült elfogadnom, hogy a tükör nem nálunk görbe, a testem pedig nem egy tökéletesen kidolgozott „bícsbádi” kockahassal és formás négyfejű combizommal. A két terhesség ugyan nem hagyott maradandó, látványos nyomot rajtam, de azért egy húszéves „gazellalány” mellé állva feltűnő a különbség köztünk. Az én anyatestemen található izmok tónusa ugyanis sokkal erőteljesebb, a zsírszöveteké meg sokkal lazább, mint az utánam jövő generáció lányain. Ami egyrészt adottság, másrészt pedig a korral jár. (De még így is hálás lehetsz, mert jó géneket örököltél! – toldaná meg jóanyám.)

Ha pedig most valaki felkiált, hogy siránkozás helyett tegyél magadért, kisanyám,

elárulom, nemcsak ruhafogasnak használom a szobabiciklit, mint Bridget Jones.

Ennek ellenére úgy vélem, hogy a jól megformált, szálkás, napbarnított női test nem – feltétlenül – a gyerekes nők kiváltsága. Akinek ilyen van, vallom, legyen büszke magára, mert megdolgozott érte. Azok az anyukák pedig, akik bármit tesznek és esznek, mégis irigylésre méltó testnek örvendenek, szintén nagy mázlisták.

Viszont én úgy látom, hogy akármilyen test is társul az anyai lélekhez, egy dolog sokunkban közös: kész téboly, ha előkerül a bikini-téma. Ergo, megállapíthatjuk, hogy a konfekcióméret és a strandon tanúsított magabiztos megjelentés az anyáknál köszönőviszonyban sincs egymással. Viszont az anyaság és az alacsony(abb) önbecsülés annál is inkább. Mert valljuk be őszintén, hogy sokan már akkor is szívesen önostorozásba kezdünk, ha csak meglátunk egy skatulyából előhúzott szuperanyát a tévéreklámban. Pedig az eszünk tudja, hogy nem kellene… de mégis… pláne, ha még egy hozzá hasonló szembe is jön velünk a medence szélén…

Én eldöntöttem, hogy nem kérek ebből az idealizált tökéletességből, ami körbelengi a „bícsbádi” mítoszát. Helyette megelégszem önmagammal és elhiszem végre, hogy épp elég jó vagyok. Fürdőruhában éppúgy, mint télikabátban. Nem keresek kifogásokat többé, ha a strand-kérdés felmerül, mert látom, a gyerekeim mennyire vágynak arra, hogy ugyanazt a lelkesedést fedezzék fel rajtam, mint ami őket áthatja. Mert annál fontosabb nincs, mint hogy a srácok azt lássák,

az anyjuk felvállalja önmagát úgy, ahogyan van és képes megélni velük az együtt töltött időt, szorongás nélkül.

Persze hosszú időbe telt, hogy mindenféle strandruha nélkül képes legyek beállni a lángosos előtt kígyózó sorba, de a tükör ebben is segített. Ha ugyanis valaki képes önmagának a tükörben elmondani, hogy elfogadja, amit lát, nincs előtte lehetetlen. 

Mellette pedig hiszem, hogy nincs az a narancsbőr, nincs az az úszógumi vagy kiálló csípőcsont, ami megtilthatná egy anyának, hogy fürdőruhát húzzon. Viszont ő maga képes arra, hogy olyan falakat emeljen maga elé negatív hiedelmekből és képzetekből, ami felér a tiltással.

Senki nem lesi a strandon, hogy hány anyuka lába van tökéletesen legyantázva és kinek van szebben kilakkozva a lábujjkörme… mert ez egyáltalán nem fontos. Az viszont igen, hogy minden nő képes legyen önbírálat nélkül, szabadon önmaga lenni! Bikiniben, egyrészesben, vizipisztollyal, strandlabdával, fagyival… felidézve azt, amikor még kislányként elhitte és talán el is énekelte, hogy „jaj, úgy élvezem én a standot”…

Ajánljuk még:

„Monspart Sarolta a szívemben még mindig fogja a kezem” – beszélgetés a Cor-Way módszer alapítójával
„Játékosság és sokszor a szarkasztikus humor kell ahhoz, hogy az életet bírjuk és elbírjuk” – vallja Molnár Renáta, egy különleges, komplex egészségfejlesztő program alapítója. Már gyerekként indíttatást kapott, hogy tegyen mások egészségéért, egész életében eszerint járt el, mégis csak fia súlyos műtétje és saját balesete után talált rá igazi útjára, a Cor-Way-re. Elmesélte, hogyan.