Boszorkányság a város szélén: Juliska néni biztos kézzel nyúlt a halál felé

Otthon

Boszorkányság a város szélén: Juliska néni biztos kézzel nyúlt a halál felé

Ez a történet olyan, mint egy igazi mese. Boszorkányos mese. A főhőse egy öregasszony, Juliska néni. A helyszíne egy kisváros szélső utcája. A történet pedig maga a valóság, a boszorkányos valóság…

Juliska néni a négyes szám alatt lakott. Az üvegtornácos háznak egy ablaka nyílt az utcára, a nagyszobáé. Pókhálók hirdették a rámák között, hogy az öregasszony nem sok időt tölt benne. Mindig csak betett valamit, de ki sosem hozott.

A kapu szorult, Juliska néni csoszogott. Mintha kiegészítették volna egymást: mindketten kiöregedtek már az utcából, mégis ragaszkodtak hozzá. Az öregasszony nem látott már jól, bottal járt. De nem olyan szépen faragott, míves bottal, mint a szigorú tekintetű nagyanyám, hanem egy husánggal a kerti bodzabokor tövéből.

Járt. De nem ment ő már szinte sehová. Szemüvege sem volt. A konyha sarkában álló sezlonyon aludt, a sparhelten főzött. Sosem volt egyedül, mert a macskái és a tyúkjai mindig a lába alatt voltak. Ő meg csak csoszogott és csoszogott. Hajnaltól napestig, ki a kertbe, be a konyhába. Meg hozzánk, nagyanyámhoz.

Egyidősek voltak. Háborúban fogantak, háborúban mentek férjhez.

Juliska néni három gyereket szült. Egyet eltemetett csecsemőként, egyet vénségére. Mari az megmaradt. Meg a porontyai, azok is hárman, meg a Mari férje. Ritkán jöttek, rövid ideig maradtak. Hoztak neki házitejet, túrót, szalonnát. Mintha tartottak volna a szúrós szemű, hallgatag öregasszonytól.

Juliska néni feketében járt. Télen-nyáron ugyanaz a szoknya volt rajta, háta a kánikulában is elbírta a mellényt. Köténye mindig piszkos volt, a keze mindig fekete, a kendője általában félrecsúszott.

Akkor is, amikor hetente egyszer átcsoszogott nagyanyámhoz. A két öregasszony ilyenkor magára csukta az ajtót, nekünk, gyerekeknek pedig csöndbe kellett lenni. A csipkefüggöny résein keresztül leselkedtem utánuk. Beszélgettek. Néha beosontam, és felmásztam a vetett ágy legtetejére, onnan fülelve, miről beszélnek. Ilyenkor inkább elhallgattak, nem gyereknek volt való a mondanivalójuk. Közben diannát kortyoltak, sósborszeszt.

Míg nagyon kicsi voltam, nem engedték Juliska nénit a közelembe. Az utca minden gyerekét féltették tőle, mint a tűztől, mert az a hír járta róla, szemmel ver. Mikor nagyobb lettem, nagyanyám szűkszavúan csak ennyit mondott: „Azért, mert a saját fiát eltemette.” Így sem értettem, hisz az én nagyanyám is látta alászállni a saját lányait koporsóban a föld mélyébe, mégse bántott minket. Boszorkányos, elkönyveltem magamban ennyivel, úgy, mint Juliska néni ruhája és a szétzilált vakarcsa a fekete kendő alatt.

Anyám később mesélte el, hogy kisded bátyámat tényleg meglelte valami, amikor először megnézte az öregasszony. Üvöltött a gyerek szakadatlan, nem nyugtatta meg semmi és senki. Anyám szaladgált fejét vesztve, mire nagyanyám szentelt vizet mért, mosdatott, keresztet hányt és egyszer csak a gyerek hirtelen elaludt. „Kiment belőle az ördög” – mondta. Ettől kezdve tudta öreganyám, hogy Julcsa néni tényleg boszorkány.

És kuruzsló, a szó nemes értelmében.

Az eresze alatt ugyanis spárgára fűzve csomókban száradtak a gyógyfüvek. A kert végében és az árokparton szedegette őket. Tudta, melyiket mikor kell, mire és hogyan való. Néha a bot helyett öreg fekete biciklijébe kapaszkodva eltűnt az utcasarkon, majd megrakott garabollyal tért vissza. Senki sem tudta, milyen utakon járt. A sparheltben viszont mindig pislákolt a tűz és egy bádogkannában füvek áztak a sarkán.

Juliska néni nem tudott írni és keveset beszélt. Egyedül a macskáival pörölt, vagy az időjárással, de azzal csakis fennhangon. Nem volt jó barátságban a jóistennel, viszont hitt abban, hogy az anyatermészet minden búra, bajra orvosságot ad. És hitt az életben is ugyanúgy, mint a halálban.

Fiatalabb korában számtalan gyermeket segített a világra a tanyavilágban. Aztán mikor megözvegyült, hazajött ide, a négyes szám alá. Nem volt már rá ott szükség, csak itt, a macskáknak. A lánya és a szomszédok csak néha kértek tőle egy-egy marék árvacsalánt, kamillát, amit a vasúton túl szedegetett a kötényébe. Túl öreg volt ő már, érezte, nem kellett a tudománya a fiatalságnak.

Csak akkor, ha valaki elment. Őt hívták ugyanis, ha éjjel meggémberedett egy test, elillant egy lélek az utca valamelyik házában. Juliska néni tudta, mit kell ilyenkor tenni, hogyan kell halottat mosdatni, öltöztetni. Biztos kézzel nyúlt a halál felé is.

Az utolsó években a macskáival egy tányérból evett. Előbb ő csipegetett valamennyit, aztán letette nekik a földre, hadd egyenek. Miután nagyanyám meghalt, még inkább boszorkányos magányába zárkózott. Már nemcsak a macskáival perlekedett, hanem a jóistennel is, hogy vigye el már végre innen.

Aztán mikor kilencvenegynehány évesen elment, a lánya és az unokái napokig hordták a szemetet a házából. Évek alatt összegyűjtött, megszáradt füveket, zsákocskákba morzsolt virágokat… „Anyukának teljesen megbomlott az elméje, azért gyűjtött össze minden vackot” – mondta a lánya rosszallóan anyámnak. „De most már rend lesz, nem kell ide semmi boszorkányság” – tette hozzá, és kitette az ablakba az „eladó” táblát.  

Ajánljuk még: