Hátraszaltó után is előre kell menni – egy tornász, akinek a málnalekvárja is verhetetlen

Krisztina Kovács, Hungary – harsogta a bemondó. Kicsi, törékeny, apródfrizurás lány lépett be, trikolor mezben, szíve fölött a magyar címerrel, hátán 22-es számmal. Szigorú arcán csak akkor jelent meg mosoly, amikor másfél perccel később befejezte ugrássorozatát. A tornászvilág, a közönség egyként ünnepelte a 16 éves lányt Rómában, a női torna Európa-bajnokságon. 1989-et írtunk. Egyenesnek tűnt az út Barcelona felé. Akkor.

Krisztával régóta ismerjük egymást. Amikor megkerestem, hogy szeretném megírni a történetét, mindenféle kifogást keresett, majd gondolkodási időt kért. Aztán két héttel később üzent: vágjunk bele.

Valahogy így volt ez annak idején is: minden egy határozott „vágjunk bele!”-felkiáltással indult. Egykor az apukája mondta ezt, aki napi szinten elkezdett edzeni a mindösszesen négyéves, izgő-mozgó Krisztivel. A szomszédok az ablakból figyelték, ahogy a kislány szombat-vasárnap ebédidőben futja lent a köröket, majd fekvőtámaszokat nyom és húzódzkodni tanul a játszótéren. Sajnálták. Pedig nem volt miért, hisz ő ezt nagyon élvezte. Cinkostársak voltak az apukájával a mozgásban. Később ő vitte el Bélteki Pali bácsihoz, a szegediek híres tornász edzőjéhez, aki meglátva a pöttöm kislányt összecsapta a kezét: „hú, Lacikám, ez ám az ügyes gyerek.”

 

Kis idővel és jónéhány edzéssel később a nevelőedző felkereste Krisztával Békéscsabán az Unyatyinszki edző-házaspárt, akik egy félnapos felmérés után kimondták: a kislány nagyon tehetséges, de a szülőknek dönteni kell a sorsáról. Vagy visszamegy Szegedre, vagy marad, és élsportolót nevelnek belőle. Az anyai szív majd megszakadt, mikor Krisztit apukája határozottsága folytán otthagyták Csabán. Egyelőre csak fél évre, hogy kiderüljön, bírja-e a terhelést és valóban olyan tehetséges-e, mint amilyennek gondolták.

Nem volt kérdés: Kriszta helytállt. Hamarosan az egész család Békéscsabára költözött és elindult egy fényesnek ígérkező karrier, teli munkával, lemondással. A kislány azonban nem így fogta fel: annyira szeretett tornázni, hogy – elmondása szerint – már csak most, évtizedekkel később ébredt annak tudatára, mennyi munka volt a gyerekkori sikerei mögött. Az edzői szerint ő volt az, aki soha, egyetlen feladat kapcsán sem kérdezett vissza. Ha azt mondták neki, hogy száz fekvőtámasz, akkor százat csinált, ha órákon át futni kellett a köröket az atlétika pályán, azt is szó nélkül, alázattal tette.

Magántanuló lett, és az iskolán kívül csak a tornateremben létezett. Példaképének az egy korcsoporttal idősebb Csisztu Zsuzsát tekintette. Edzőtársával, az egyidős Ónódi Henriettával nagy riválisoknak tartották őket, de ő az egészből csak annyira emlékszik vissza, hogy nem a versenyszellem, hanem a torna szeretete vitte mindig előre. Minél nehezebb, összetettebb feladatsort kellett megtanulnia, annál nagyobb motivációt érzett magában és hamarosan megfogalmazódott benne a legnagyobb cél: eljutni az olimpiáig. Magyarként, a hazájáért. Minden nap úgy feküdt és úgy kelt, hogy tudta, olimpiai bajnok akar lenni. Ezt erősítették benne az edzői és a válogatott szövetségi kapitánya is, akik mindannyian esélyesnek tartották rá, pláne úgy, hogy a szülei és a húga mindent az ő sportolói karrierje mögé helyezett. A magyar válogatottal elért világbajnoki 9. helyezéssel sikerült is a kvalifikáció.

Versenyt verseny követett mindaddig, amíg Kriszta egy edzésen leesett a gerendáról és eltört az ágyéki csigolyája. Az akkor éppen 18 éves lánynak nem sok jót ígért az orvosi konzílium. „Kész, vége, ennyi! Tolószék, mondták” –  29 évvel később is könnyes szemmel emlékszik vissza rá. – „Végül nem kerültem tolószékbe, de ahhoz, hogy elkerüljem, nagyon erős hitre volt szükségem. Hogy én ezt nem akarom… hogy én vissza akarok menni a tornaterembe. Folyamatosan az volt bennem, hogy ennek nem lehet így vége. Akkor már nem volt egészen két év a barcelonai olimpiáig. Meg akarok gyógyulni, edzeni újra, újra és újra, megcsinálni a gyakorlatokat, mert a ’92-es olimpiai keretnek már akkor tagja voltam.”

 

Akkora akaraterő volt a kicsi lányban, hogy lábra állt és nemcsak, hogy újra járni, úszni kezdett, de az edzéshez is visszatért. Hamarosan minden mozdulat, minden elem úgy ment, mint az esés előtt, azonban a versenyeken nem lehetett puha szivacsgödörbe érkezni. Hiába próbálta: el kellett fogadnia, hogy nem megy. Nem bírta a gerince a versenyszintű terhelést.

Kovács Krisztina visszavonult – ennyi jelent meg a sporthírekben. Visszavonult, de azt a fájdalmat, amit a derékba tört karrierje miatt érzett, még hosszú évekig cipelte magával. Elmeséli: sokáig úgy gondolta, hogy túltette magát a történteken, de aztán mégis időről időre felszakadt benne az a hiányérzet, amit Barcelona miatt érzett. Amiatt az olimpia miatt, ahol a nagy vetélytárs, Ónódi Henrietta aranyérmes lett, ugrásban; abban a számban, amelyben Krisztát is dobogóra várták.

A versenyszerű sporttól való elszakadás hatalmas űrt hagyott a fiatal lányban. Az a burok, ami tornászként óvta, az a közeg, ami nap mint nap körülvette, egycsapásra megszűnt létezni.  Családjával visszaköltözött Szegedre, leérettségizett. Sokáig nem találta a helyét. Néhány évvel később – anyukája tanácsára – beiratkozott a Testnevelési Főiskola női torna edző és aerobik edző szakára. Ezidőtájt kezdte elhinni, hogy neki mégiscsak a torna az élete, hiába jött az a bizonyos hátraszaltó az életében. „Így lettem végül edző, viszont

a tornász múltamról hosszú évekig nem beszéltem senkinek. A Kovács nevet is elhagytam” 

– foglalja össze. Később mégis, újra örömre lelt a sportvilágban.

Először csak felnőtteknek tartott fitnesz-órákat, majd jött egy megkeresés, hogy vállalná-e a gyerekeket is. Ma már több településen, számos helyszínen ezd, oktat. A torna alapjain kívül tanít akrobatikát táncosoknak, de az idősebb korosztálynak is ugyanolyan lelkesedéssel tart egész testet átmozgató edzéseket, mint ahogyan a legkisebbeknek tanítja a spárgát. A legkedvesebbek számára mégis a gyerekek, akiknek elsősorban a sport és a mozgás szeretetét szeretné átadni, drákói szigor nélkül. Sokáig úgy tervezte, hogy versenyzőket is nevel, de végül arra jutott, hogy a tehetséges gyerekeket továbbküldi, ő maga pedig azokkal foglalkozik, akiknek a lelke is igényli az edzést.

Igazi sorsfeladatként éli ezt meg, hiszen vallja: „az egy csoda, amit a gyerekek adnak, és amit én adhatok nekik. Hogy higgyenek abban, értékesek és képesek bármire, bárki mondjon is bármit. Nem nehéz velük elhitetni. Megnyílnak szépen, én pedig egy olyan helyet szeretnék biztosítani nekik, ahol bátorságot és hitet kapnak a szárnyaláshoz. Elhitetni velük, hogy nincs lehetetlen: úgy lefeküdni és úgy felkelni, hogy hiszel ebben, mosolyogva, jókedvűen. És ami a legcsodálatosabb ebben, hogy a gyerekek ezt mind el is hiszik nekem.”

Kriszta nyaranta gyerektáborokat tart, ahol a napi többórás edzésen túl nagy hangsúlyt fektet a kicsik mentális fejlesztésére is. Ebben állandó társa és segítsége egy pedagógus, aki a boldogságóra-program mentén ismerteti meg a gyerekeket a pozitívönkép-fejlesztés, stresszkezelés és relaxáció alapjaival. „Én nem tanultam ezeket a dolgokat tudatosan, de hívő ember vagyok, és sokat olvasok.

Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, hogy nem hoztunk semmit, és nem is viszünk el semmit innen.

Bagdi Bella, Böjte Csaba, ők mindketten nagy hatással voltak rám” – meséli. Utóbbi olyannyira, hogy a dévai árvaház lakóinak adományokat gyűjtött és vitt férjével. Ez azonban csak egy a jótékonysági megmozdulásai közül: évente kétszer rendez adománygyűjtéssel összekötött fitnesz-napot, ahol konkrét rászoruló személynek, családnak kér segítséget.  

Szívvel-lélekkel csinál mindent, hisz ezt hozta otthonról. Számomra olyan ő, mint egy perpetuum mobile, gyerekhaddal körülvéve. „Tudod, nekem nincs saját gyerekem, talán ezért is szeretem őket ennyire” – mondja, majd hozzáteszi: hisz abban, éppen ezért tud nekik ennyit adni magából. Apropó otthon, Kriszta és a férje 12 évvel ezelőtt nagy fába vágta a fejszét: ekkor ültették az első málnatövet a sándorfalvi Málnáskertben. Ma egy hektáron űzik ezt a nehéz, de nagyon szép mesterséget. Mesterség és nem egyszerűen csak foglalkozás ez számukra, mert a megtermelt málnát ők maguk dolgozzák fel és értékesítik.

A kézzel szedett gurulós málnát nem lehet sokáig tárolni minőségromlás nélkül, így még a szedés napján feldolgozzák. A palacsintába-valók elkészítésekor hagyományos technikát alkalmaznak: cukron vagy édesítőszeren kívül citromsavat adnak a gyümölcshöz és üstben főzik a lekvárokat. Viszont az nem szokványos, hogy géppel, egyenként kimagozzák a szemeket. Vallják, hogy csak minőségi, a lehető legkevesebb vegyszer felhasználásával megtermelt gyümölcsből lehet igazán finom termékeket előállítani, ebből pedig nem engednek. Szerencsére nagy a kereslet a termékeik iránt, így a szegedi Bödön-piacon mindig ott vannak, és a kiürült üvegeket is örömmel visszaveszik.

 

Mivel egyre kevésbé jók a környezeti viszonyok a málna termesztéséhez, nyilvánvalóvá vált, változtatniuk kell. A termelés helyett az idei évtől a feldolgozásra helyezik a hangsúlyt. A hagyományos, különleges ízek varázsával készült szörpök és lekvárok készítése továbbra is folytatódik Sándorfalván, de nem csak a saját maguk által megtermelt gyümölcsből, és nem csak málnából. Kriszta továbbra is nagyon bizakodó. Hisz abban, hogy ez megint csak egy olyan hátraszaltó az élettől, amiből simán fel lehet állni.

Az időjárás a málnának, a vírushelyzet a tornának nem kedvezett az utóbbi időben. A gyermek edzések sorra elmaradtak a karantén-időszakban, a fitnesz-órák pedig az online térben zajlottak. Kriszti szerint nagyon fontos volt, hogy legalább így kapcsolatban maradjon azokkal az emberekkel, akikkel évek óta együtt edz, hisz úgy érzi, a kialakult közösségek fenntartásához szükség van a jelenlétére, a biztatására. És neki is szüksége van a bíztatásra, amit meg is kap. 

„Egy ismerősöm küldött nekem egy videót egy tornászlányról, aki az olimpián az utolsó szeren szalagszakadást szenvedett. A lány feladta volna, de Károlyi Béla, az edzője addig biztatta, míg sántítva visszament, hogy befejezze a feladatot az utolsó ugrással. És megcsinálta. Olimpiai bajnok lett az amerikai csapat, a lányt viszont ölben vitték el, rapityára szakadt a bokaszalagja” – itt megállt, és könnyekkel a szemében hozzátette: – „Az állt a videó alatt, hogy Kriszti, nekünk te vagy ez a lány.

Ha veled, akkor nem történik meg az a baleset, akkor mi nem kapunk meg téged.”  

Én azt hiszem, hogy ennél őszintébb végszava nem is lehetne ennek a történetnek. Ugyanis ha Kriszta Barcelonában nyer, egyenes az útja minneapolisi egyetemi csapathoz. De a sors nem így hozta. És abban megegyezhetünk: véletlenek nincsenek.

Fotók: Kovács Kriszta