Legyen idő betegnek lenni, anyaként is!

Pszicho

Legyen idő betegnek lenni, anyaként is!

Ülök a kanapén nyakig betakarózva, egy zsebkendőkupac közepén. Az orromat bármelyik cirkuszi bohóc megirigyelné, a hangom horrorfilmbe illik. A férjem elhessegette az aprónépet a közelemből egy határozott „Anyátok beteg, hagyjátok pihenni!” – felkiáltással. Szombat van, hurrá!

Az utóbbi időben nagy volt a hajtás, konstatálom egyedül az elcsendesedett lakásban, miközben az ablakból lesem a faleveleket gereblyéző srácokat. Anyaként, dolgozó nőként kevésszer jutok oda, hogy lógassam a lábam a kanapén, helyette sokszor az az érzésem, hogy az élet egy végtelenbe nyúló nagy táblázat, én pedig ugrálok egyik sorából a másikba. Olykor két lábbal, máskor fél lábbal és döcögősen. De ha egy csütörtök este van itthon vacsorához kenyér, nem érkezett a héten házifeladat-hiányról értesítés és az irodában nincs több „S.O.S” felcímkézett akta, akkor

hiszem, hogy jó vagyok… de közben jól is vagyok? 

Kényszerpihenésem második tíz percében bekapcsolom a tévét.

„Nincs idő betegnek lenni!” – szajkózza benne ellentmondást nem tűrően egy anyuka, miközben fél kézzel orrot fúj, fél kézzel tízórait csomagol. Villanásnyi szünet után elfoglalt óvónéni hirdeti, nincs megállás, egy tabletta, és viszlát a fejfájásnak… Még egy reklám és kikapcsolom a készüléket.

Kell, hogy legyen időm betegnek lenni, mondom magamnak, mert belül igenis tudom, hogy a megfázásom „csak” egy jelzés: itt az ideje megállni és megpihenni, mert az energiatartalékaim kimerülőben vannak.

Évekig hittem én is a reklámoknak. Kevertem bőszen a forró italokat és kapkodtam a fájdalomcsillapítót, ha szükségét éreztem. Közben egy percig sem futott át az agyamon az, hogy ami velem történik, nem véletlen. Hiszen fontosabb volt, hogy a határidők és feladatok legyűrnek-e, vagy én győzedelmeskedem felettük.

Sajnos túl sokan vagyunk így ezzel. Ahelyett, hogy megállnánk és megpihennénk, bekapunk egy pirulát és bosszankodunk, miért nem hat (azonnal). Sietünk tovább, mert azt hisszük, ha egy percre kiesünk a mókuskerékből, az nélkülünk is forog tovább.

Engem egy szép májusi napon a végtelennek tűnő kimerültség és egy rossz laboreredmény keményen pofon vágott. Amikor pedig az addig vállig érő hajamat a fodrász rövidre vágta, hogy ne látszódjon annyira a kopaszságom, nem volt kérdés többé, gyökeres változtatásra van szükség.

Ha léteznek fordulópontok az ember életében, nekem az a hajvágás az volt. Elhittem, hogy tennem kell magamért, a lelkemért, a testemért. Ekkor kezdtem bele egy komolyabb „önismereti projektbe”. Elolvastam legalább egy tucatnyi könyvet és meghallgattam többnapnyi előadást arról, hogyan tudok rendet tenni magamban és magam körül. Aztán igyekeztem a gyakorlatba is átültetni a sok információból egy keveset.

Nem mondom, hogy egycsapásra megvilágosodtam, de ez a sok-sok dolog mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy mára megváltozott a szemléletmódom. Ma már hiszem: minden azon múlik, hogyan állunk a problémáinkhoz, és mennyire vagyunk befogadóak a testünk és külvilág jelzései felé.

Így, ha köhög a gyerek, elsőként nem a szirup után nyúlok, hanem gyógyteát főzök. Aztán két bögrével bekuckózunk a kanapé sarkába és együtt igyekszünk megfejteni, mi nyomja a lelkét és mi segítené a testét a felépülésben…

Ajánljuk még: