„Éktelen visítás, néhány rúgás és egy tál meleg vér” – Disznóvágás gyerekszemmel

ZónánTúl

„Éktelen visítás, néhány rúgás és egy tál meleg vér” – Disznóvágás gyerekszemmel

Félelmek, izgalom és hatalmas tanulságok – gyerekfejjel éppen ilyennek hat a felnőttek programja.

Teljesen sötét van, talán két vagy három óra lehet. A szobában egy apró szempár villan: gazdája legfeljebb hétéves lehet. A helyiség túlsó felében az igazak álmát alussza egy másik apróság is. Ő még kicsi – legalábbis így vélem akkor én, a nagy hétéves – és kilopózom a szobából.

Egy ilyen éjszakán a kisgyerek érzékei kiélesednek, szívverése egyre szaporább, tüdeje lüktet. Nem tudja, mennyi az idő, de fél, hogy már késő van, elaludt; itt hagyták, lemaradt. Arra gondol, mi van, ha a másik elfelejtette, hogy korán kell felkelni, és elaludt?!

Szüleim hálója a ház másik felében van, odáig egy hosszú folyosón kell végigsétálni. Lábujjhegyen lépkedek, mert ha anya meghallja a mászkálást, nagyon mérges lesz – tudom, mégsem ez jár fejemben, hanem, hogy lássam, itt van-e még. Halkan lenyomom a kilincset, megdermedek. A sötétben szinte alig látok valamit, kezd úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Várok, és egyszer csak horkantást hallok – micsoda megkönnyebbülés! Még itt van!

Gyorsan visszaosonok az ágyamba, próbálok megnyugodni. Még van idő.

Kisvártatva azonban újra furcsa szorítást érzek a gyomromban. Mi van, ha mégis elaludtunk? Hamarosan újra a folyosón talál az éjjel, ezúttal azonban már nem állok meg az ajtóban, egészen édesapám ágyáig kúszok. Meg kellett tudnom, mikor indulunk. Édesapám meglepődik, de hamar megnyugtat; nélkülem egy tapodtat sem mozdul, viszont aludjak még egy kicsit, mert másnap kell az erő. Utóbb kiderült: igaza volt. 

Kicsivel később arra ébredek, hogy édesapám simogatja a fejem. Úgy érzem, ólom nehezedik pilláimra, alig bírom kinyitni a szemem. Talán napokat tudnék átaludni, de ma fel kell kelni, ma dolgunk van! Édesanyám már este kikészítette a meleg ruhát, öltözök, indulok a konyhába. Kábán, ásítozva nézem, ahogyan édesapám magához veszi élezett késeit.

Furcsa érzés indul útra bennem: egyszerre tudatosul a mai nap felelőssége. Újra izgatott leszek.

Nem mond édesapám egy szót sem, én sem kérdezem; némán követem az udvar felé. Ahogyan kiléptünk az ajtón, hirtelen megcsap a tél hidege. Még sötét van, csak a dombon, nagyapámék házánál ég a lámpa. Az éjjel nagy hó hullott, de a keskeny járda már tiszta, ahol még sincs leseperve, csizma és cipőnyomok törnek utat maguknak. Van valami a levegőben. Nem lehet ezt utólag leírni, de ott és akkor érződik: valami különleges dolog történik azon a hajnalon. Szaporán lépdelek édesapám után, közben a lábnyomokból próbálom kiolvasni, kik érhettek már ide előttünk. Ha lehet hinni a nyomoknak, akkor már mindenki itt van, akire szükség lehet. És igen, ott is vannak.

A fény a nyári konyhából szűrődik ki. Nagymamám és ángyi bent vannak, de itt van nagyapám testvére, nagymamám testvére és keresztapám is. Nagyon szeretem mindannyiukat, és ritkán van alkalmam így együtt látni őket. Jó volna odaszaladni hozzájuk, de ez nem az a reggel. Édesapám röviden köszön, kezet fog mindenkivel. Figyelem őt és magam is csinálom, amit ő. Olyan furcsa, komor képet vág mindenki: nyugalom és magabiztosság árad belőlük, mégis tele a levegő feszültséggel. Az asszonyok magukra vették mindenki aggodalmát, s úgy kínálják végig az „embereket” – azaz a férfiakat –, pálinkával. Akkor el is könyvelem magamnak: a világ már csak így működik, hogy az „ember” végzi el a dolgot, az asszony pedig félt és aggódik, mígnem valaki meg nem elégeli ezt, s el nem küldi egy halaszthatatlan ürüggyel. Ilyenkor persze odébb megy, de csak olyan helyre, ahonnan mindent hallhat és láthat, ott pedig alig hallhatóan imádkozni kezd. Nem is igen akartam én akkoriban valaha is megnősülni…

De vissza a férfiakhoz: még mindig a nyári konyha előtt állnak. Talán egy mondatot sem szólnak, csupán azt látom, hogy egyik biccent a fejéve a másiknak, aki bólint, majd int a harmadiknak, aki annyit mond: „jól van”. Ezzel megbeszélték, ki hol fogja meg a disznót. Miután mindkét asszonyt elküldik kávét főzni, én szerzem meg a tál és a szúrókés privilégiumát, amitől egészen átszellemülök. Érzem, hogy most már én is része vagyok a szertartásnak, ami életről és halálról dönt. Nem kis felelősség ez, a férfiak terhe – éppen ezért úgy kell csinálni mindent, hogy az a lehető leggyorsabban és legprecízebben történjen, hisz csak akkor tökéletes a rítus.

Állat és ember elvégzi egymással dolgát. Némán lépdelünk az ólakhoz. Csak nagyapám lép be a garicsba: őt ismerik a jószágok. Kicsalja a kocát, szájába teszi a fogót. Én az ól mögé húzódva figyelem,

olyan görcsösen szorítom a tálat, mintha egymagam tartanám az egész disznót.

Aztán hirtelen felgyorsul minden. Az emberek sokan lesznek, letörik a hatalmas jószágot, kés és tál ki a kezemből, éktelen visítás, néhány izmokban eltompuló rúgás és egy tál piros, meleg vér. Mit él meg mindebből egy hatéves? Nem, nem egy állat halálát. Inkább a természet fenséges és kegyetlen erejét, ahol erő erővel csap össze, ahol bebizonyosodik, éppen annyira sebezhető az ember, mint az állat – mégis szembeszáll esendőségével, és végül diadalt arat. Éppen úgy, ahogyan a természetben a ragadozó megküzd áldozatával, ahogyan az éhező jószág leharapja az utolsó rügyet, ahogyan a borostyán lassan megfojtja az öreg fát. Az ember úgy teszi mindezt, ahogyan képességei és idők során formálódott módszerei tenni engedik. Ha sikerrel jár, tisztelettel tekint áldozatára. Minél többet adtak egymásnak életükben, annál nagyobb tisztelettel.

De vissza a gyakorlathoz. Ugyanazt a kompozíciót látjuk: alul a disznó, rajta a férfiak, mégis egészen más a kép. Az arcok most kisimultak, mosoly és hosszú percekig tartó szóáradat kezdődik. Ez is a rítus része. Egymást túlharsogva mesélik, ki, hogyan és mit csinált, mit látott és mit érzett, hogyan élte meg a diadalt… így távolodnak el lassan az állat emlékétől,

így válik az imént még élő jószágból egy más anyag, mely élelmet, azaz életet ad az egész családnak.

Gyerekként  pedig olyan jó hallgatni ezt az élménybeszámolót! Igen gyerekként, mert ebben a pillanatban én is visszaváltoztam gyerekké és vidáman követtem tovább a felnőtteket. Lassan az állat magára marad, s a férfiak egy kupica pálinka mellett folytatják az anekdotázást. Előkerül már ekkor minden, ami valaha megesett, még az is, ami nem.  Jönnek a történetek „feltámadt” disznóról – s visszaküldik a gyerekeket, hogy ugyan nézze már meg, ez a helyén van-e még! Mire a történetek végére érnek, be kell húzni a disznót az óltól, egészen a domb aljáig, az udvarra, ahol kezdődhetett a pörzsölés.

Ekkortól az emberek és az asszonyok között különös szereposztás kezdődik. Első ránézésre sokkal több a dolgos kéz, mint amennyi feladat van: a pörzsölést a két legidősebb végzi, a mosást a két legfiatalabb legény. Ekkorra megérkezik a többi asszony is, és a távolabbi rokon gyerekek, de még az egészen kicsi testvérek is. Mi, a kicsik, nem hogy munkához nem férünk, de már annak is örülünk, ha vihetünk gyújtóst a katlanház mellé, vagy éppen közelről nézhetjük a felnőttek fura dolgait.

A pörzsöléshez tehát nem kell annyi ember, mégis, mindenki próbál magának elfoglaltságot találni, bizonyítani létfontosságú voltát, valamint az adott feladatra való rátermettségét. Ilyen lehet a tűzgyújtás az üstházban, vagy egy lavór langyos víz készítése a pörzsölő gázpalackja mellé. Az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, egymást lökdösik a hagymásvér előkészítése közben. Akinek végképp semmi feladat nem jut, az a kutyával vív élet-halál küzdelmet (a fent írt fontosság reprezentálásának jegyében), azonban a fészerbe több okból sem zárná be: egyfelől azért, mert a fészernek nincs ajtaja, másrészt azért, mert ha bezárná, akkor a macskával kellene megküzdeni, ami sokkal alamuszibb jószág, arról nem is beszélve, hogy

egy ilyen párharc komolyságát hitelesen előadni már-már a művészet határát súrolná.

Mindenesetre mi gyerekek igen jól szórakozunk mindezen. Figyeljük, ahogyan a fehér disznó feketévé válik, majd újra fehérré. A mosást szeretjük, mert ahogyan átfordítják a disznót egyik oldaláról a másikra, olvadt nyoma ott marad a hóban, ami igen mókás látvány. A pörzsöléskor széjjeldobált körmök megkeresése újfent izgalmas kaland. Mindeközben elkészül a reggeli is – micsoda hangulat! 

Visszagondolok, és csak azt érzem, hogy szerettem én azokat a reggeliket! Olyan jókat azóta sem ettem. El lehet ugyanúgy készíteni egy ételt, mégsem lesz olyan, mert annak az étkezésnek azon a napon jelentősége volt, ahogyan az asztalnál ülőknek is. Ünnep volt. Együtt volt az egész család. Micsoda történetek, mennyi nevetés… mindenki fontos volt és mindenkinek helye volt. Itt érezte meg egy gyerek először a közösség erejét, s ha megérezte, nem akar lemondani róla.

Közel húsz egymást szerető ember egy nagy asztalnál nem húsz ember erejével bír, hanem tízszer annyiéval. Olyan íze van a kacagás közben fogyasztott hagymásvérnek, friss, ropogós kenyérnek, savanyúságnak, meleg teának, amit az ember nem felejt…

A reggeli után ismét felgyorsultak az események. A bontást nagyapán és édesapám végezte. Ha előbbi, akkor hátról, ha utóbbi akkor hasról – egyikük így szerette, másikuk úgy. Mamámnak úgy kellett a hús, édesanyámnak emígy szeletelve. Gyerekként innentől nem sok figyelmet szenteltünk az események menetének: maradtak a színek, szagok, illatok. Füst, gőzölgő abárlé, sercegő tepertő, itt egy kóstoló, ott egy katona.

A következő igazán izgalmas feladat a hurka és kolbász fűszerezése volt. Ezt is nagyapám vagy édesapám csinálta. Utóbbi mindig tanácsot kért előbbitől, s az mindig ugyanúgy válaszolt.

„- Mennyit tegyek bele, édesapa?
- Hát tegyé’!
- Na de mennyi?
- Olyan jó két marék furmán.
- Igen de kinek a markával mérve?”

Mókás egy jelenet, a végeredmény viszont mindig csodálatosra sikerült, sorra kóstolta mindenki. Ki ebből rakott volna többet, ki abból kevesebbet, mégis, az ízesítésben nagymamám szava volt döntő. Ha ő azt mondta jó, akkor valóban az is volt.

Mai napig orromban érzem azt a fantasztikus fűszerillatot.

Az ebéd nálunk majdnem mindig késő délután volt, a dolgok végeztével. Ilyenkorra volt minden, mi szem-szájnak ingere: leves, töltött káposzta, sültek, sütemény. Roskadásig tele volt az asztal, s hamar tele lettünk mi is. Hosszan hallgattuk, hogyan beszélgetnek a felnőttek az asztal mellett. Csodálatosnak tűnt, mennyi mindent tudnak: hol jár a vad az erdőn, hogyan udvarol, mikor pihen. Hol van madárfészek és melyik fán van jó gyümölcs, hol érdemes gombázni, hol füveket szedni és hol szamócázni. Melyik állat mennyit fialt, na meg hogy ez és ez az ember mit csinált a faluban.

Mai fejjel visszagondolva a pénz sosem került szóba, ahogyan a politika sem. Előbbi nélkül is volt mit enni és volt mit dolgozni, utóbbi nélkül is voltak nehézségek, de azon nekik maguknak kellett változtatni…

 

Ajánljuk még:

Fokhagymás időutazás egy pirítóson

A konyhában írok, háttal a munkapultnak. Hallom, hogy a pirítóst most dobta ki a gép. Oda is éghetne, akkor legalább érezném, hogy pirult valami kenyérféle a sütőben.